Kedves Naplóm, Kedves Gondolataim, Kedves Mindenki!

Ismét írásra adtam a fejem. Most néztem az utolsó bejegyzésem, és... hát igen, lassan egy éve, hogy nem írtam ide. Az újabb ihletet egy facebook-os bejegyzésem váltotta ki. Ha valaki nem látta, bemásolom:

"Apának lenni valami nagyon különleges dolog! Mert nagyon sok dolgot tanít! Ki gondolná, hogy egy (vagy két) három éves ennyi mindenre képes megtanítani minket. Sok vallás tanítja: Légy olyan, mint a gyermek. És most kezdek rájönni, mit is jelent ez. 
Olyan érdekes, hogy a gyerekek ösztönösen mutatják, hogyan kéne élni. Pusztán a létezésükkel. Csak figyelni kell rájuk. Két hiper gyereket nevelünk, akik ráadásul ikrek. :D Mivel veszélyérzetük még nincs, ellenben nagyon bátrak, sok meredek helyzetünk van. :D Előfordul, hogy be kell vetnem az apai szigort, hogy az általam helyesnek vélt útra tereljem őket. Mikor rájuk szólok, erélyesebben rájuk kiabálok, hogy ezt nem szabad, meglepő dolgot tesznek. Sírni kezdenek (ami mondjuk érthető), de rögtön szaladnak hozzám, és megölelnek. Belegondoltam, hogy ha engem dorgálnak meg, így, felnőtt fejjel, mindent szeretnék, csak nem megölelni azt, aki ezt tette. Elgondolkodtam rajta.... Van egy kapcsolat, ami szeretet alapú. És valami közbejön. Az egyik fél (én) verbális agressziót alkalmaz (valljuk meg őszintén, ha a gyermeket alaposan leszidjuk, verbálisan agresszívak vagyunk. Még akkor is, ha ezt nevelő célzattal tesszük) A gyerek érzi, hogy a szereteten alapuló kapcsolatban defekt jelentkezett. Talán azt is érzi, miatta történt mindez. Talán azt is érzi, érte aggódom ilyenkor. Érzi, hogy a kommunikáció jelenlegi helyzete nem a megszokott. Bár rosszul érinti, hogy helyre tették, de a kapcsolat minősége fontosabb ennél. És sírva odajön, és megölel.... Mit lehetne erre mondani? Köszönöm, hogy engem választottál, és a fiam lettél!
Elnézést kérek pszichológus ismerőseimtől, és a nálam bölcsebbektől, de ez nekem most nagy felismerés volt! "

Nos, erről van szó. Volt, akiben rossz érzéseket keltettek a gondolataim, és egy vita kezdett kialakulni, hogyan is kell gyereket nevelni. 
Ez az óra az őszinteségé. A fiaim nemsokára 3 évesek lesznek. 3 év alatt rengeteg minden történt. Őszintén fogok mesélni az átélt helyzetekről, kritikus pillanatokról. Mert szülőnek, apának lenni, egészen fantasztikus dolog! De ebben a szerepben bejárjuk az egész épületet. A pincétől a padlásig. A pokoltól a mennyországig....

Mióta az eszemet tudom, az apa szerepre készültem. Mindig tudtam, hogy a gyerekek életem központi részei lesznek. 5 évesen azt mondtam a szüleimnek (emlékszem, egy strandon volt), hogy ha nagy leszek, árvaházat építek majd, ahol azokat a gyerekeket fogom gondozni, akiknek nincs apukájuk, anyukájuk. Nem tévedtem sokat, pedagógus lettem. Gyógypedagógus.
Saját gyermekem viszonylag sokára született. Nem tudom miért alakult így, de a sors nyilván okkal rendezte így. :) Emlékszem az érzésre, mikor megtudtam: gyermekem lesz... ráadásul egyszerre kettő! Azt hiszem a legboldogabb top 5-ös napok között az élen szerepel.Nagyon vártam őket. Nagyon készültem az apaságra, és... bevallom féltem is egy kicsit tőle. Féltem, hogy nem fogok megfelelni, elrontok valamit, rossz apa leszek...
November negyedike a 2015-ös évben örökre fészket rakott a szívemben. Megszülettek a fiaim. Akikre azóta vártam, mióta megismertem saját magam.
Éjjel fél egy, mikor mentőt hívtunk. Előtte egy zúzós nap a munkahelyemen, aztán zenekari próba. Éppen lehunytam a szemem, mikor keltett Zsóka, hogy itt az idő.  Kórház, vajúdás, aggódás, biztatás, szeretés, szorongás, kézszorítás, együtt sírás... és megérkeztek. 7:42 és 7:47. Most is könnybe lábadt a szemem, mikor visszaemlékeztem rá. Mikor először pillantottam meg őket, mikor először érhettem hozzájuk, mikor először suttoghattam a fülükbe... és elmondhattam nekik, mennyire örülök, hogy itt vannak. 
Estére keveredtem haza. Hulla fáradtan, mégsem tudtam aludni. Újra és újra végigpörögtek az események belső filmvásznamon. Emlékszem, feküdtem az ágyban, potyogtak a könnyeim, égett a szemem a fáradságtól, és nevettem...
Aztán másfél hét kórház a koraszülöttség miatt.
Készültem az apaszerepre. Vártam, hogy hazajöjjenek. Hogy végre itthon a családi fészekben valójában apává váljak.
És igen.... úgy képzeltem, fantasztikus apa leszek. Mindig megértő és türelmes. Aki sosem szid, beszélget, megért, tolerál, empatikus, és amúgy meg mindenben fantasztikus. Ilyen szerettem volna lenni!
És mikor végre hazaértünk... és betettük őket kiságyukba... olyan boldog voltam, hogy gyorsan meg is kértem Zsóka kezét! :D

Azt hiszem egy csecsemő (főleg kettő) az első egy hónapban megtanít mindenre, amit szülőként várhatunk. Felröpít az eufórikus mennyországszintű magaslatokba, és... igen, levisz a pokolba is. Ezt csak az tudhatja, aki átélte mindezt. Imádtam őket, minden percet velük töltöttem, amit csak lehetett. Meséltem, énekeltem, simogattam, puszilgattam, öleltem, fürdettem, pelenkáztam. Éjszaka keltem Zsókával, etettünk, büfiztettünk, tisztába tettünk, altattunk, aludtunk. Egy kicsit.... mert egy óra múlva kelt a másik. És kezdtük elölről. Az első négy hónapban minden éjszaka kétszer egy órát aludtunk. Persze másnap dolgozni kellett. Iskolában. Hiperaktív és magatartászavaros gyerekekkel. Nyolcadikos osztályfőnökként. Nagyon hamar kimerültünk. Hiszen egy hónapnyi alváshiány már teljesen kiütött minket. Volt olyan éjjel, mikor ki tudja hanyadszor, sírásra keltünk. Mindkettő üvöltött. Nem tudni miért. Hajnali 4 volt. Én sétáltam Mátéval, Zsóka Szabival. Elképesztően fáradt voltam. És arra gondoltam, egy óra múlva kelnem kell, mert mennem kell dolgozni. És akkor feltört bennem egy érzés, amitől meg is ijedtem. Nagyon haragudtam a fiamra. Haragudtam, mert nem hagy aludni. Mert nekem másnap toppon kell lennem. És nem hagy aludni. Járom a köröket a szoba közepén. Elképesztően haragudtam rájuk akkor! Úgy, hogy tudtam, nyugodtnak kéne lennem, mert a feszültségemet átveszik, és még nehezebben alszanak vissza. De nem tudtam nyugodt maradni...(Vessetek rám követ... de megígértem, hogy őszinte leszek) Aztán persze hamar megbántam... És jött az iszonyatos bűntudat... Szegény, mit tehet Ő erről? Nem Ő kérte az életet... Én meg ilyen érzéseket táplálok. Napokig bűntudatom volt. És ez még rosszabb volt, mint a fáradtság. És nem egyszer volt ilyen éjszaka, emiatt erősödött a bűntudat. Nagyon nehéz volt. És nekünk még szerencsénk volt, mert csak 4 hónapig tartott. Onnantól végigaludták az éjszakát.

Jó apának készültem.... és nem gondoltam, hogy az apaság ilyen dolgokkal is párosul... De nem bánom. Egy percét sem. Biztosan lehettem volna türelmesebb is. Mások, lehet azok is voltak, vagy lesznek. De tudjátok... ez felkészít sok mindenre. És megmutatta, ember vagyok... nem tökéletes. És az életem a tanítóm. Azóta bocsánatot kértem tőlük. És elmondtam nekik, akármikor, akármiért haragossá válnék, tudják: nagyon szeretem Őket!

Aztán jött kúszás, mászás, lábra állás, okosodás, ügyesedve ügyetlenkedés. Stressz, aggódás. Vasaló, gáztűzhely, lépcső, szekrényajtó, küszöb. És sorolhatnám. Próbálok vigyázni rájuk, nem mindig sikerül. Egy konkrét eset: Folyamatosan pakoltak. Szekrényt nyitogattak, fiókokat húzgáltak. És pakoltak. A szúró, vágó, éles, hegyes dolgok mind magasra kerültek. Az ember ilyenkor tudja ám meg, hogy tök egyszerű konyhai eszközök mennyire veszedelmes dolgok lehetnek. :D Nagyokosan kitaláltam, hogy a konyhai négyfiókos szekrény fogantyúiba egy rudat függőlegesen bedugok, akkor nem tudják kihúzni a fiókot. Mint kiderült, remek ötlet volt. Mert így egy húzásra négy fiókot húztak ki. A súly előre került, a szekrény borult. Gergő kapusvetődéssel tudta megmenteni a helyzetet és gyermekeit. A kanalak, merőkanalak, kések, fakanalak záporesőjét pedig testemmel fogtam fel, nehogy a gyerek nyakában landoljanak. Fél kézzel tartom a szekrényt, testtel védem a srácot. Izgi volt. Biztonsági farúd eltávolítva.

Aztán nyílik az értelem...és kezdődik a tudatos nevelés időszaka. Már nemcsak minket látnak, bölcsibe járnak. Tanulni ott is lehet... mindenfélét. :D Próbálgatják a szárnyakat. Dackorszak. Csibészkorszak. Imádom ezt az időszakot. Fürdök önnön apaságomban. Beszélgetni lehet velük, komoly dolgokról is. Gondolkoznak, cukik, viccesek, humorosak, nevetünk, sírunk együtt. És nevelünk. Mert nőnek ám vadhajtások rendesen. Nagyon sajnálom őket, mert ebben a korban rengetegszer hallják: NEM. És próbálom csökkenteni a nemek számát, de nem megy. Gáztűzhely, játékok egymásra tornyozása, hogy elérjük az ablakkilincset, kerti grillsütő üzem közben, mikrosütővel játszadozás.... Beszélgetek velük sokat. Mit, miért nem szabad. Értik, megígérik, aztán keresgélnek, és találnak egy újabb nemet. Persze a régieket is folyton ismételni kell, mert ismétlés a tudás anyja. :D
Igyekszem őket tudatosan nevelni. Szeretettel, ésszel. És vannak dolgok, melyeket megbeszélve letisztázzuk, hogy nem helyes. De vannak dolgok, amik nagyon túlmennek a határon. Számomra ilyen, ha egymást, vagy másik embert tudatosan bántanak. (csípnek, harapnak, karmolnak) És igen... ilyenkor előfordul, hogy rájuk kiabálok. Sőt! Büntibe küldöm. Úgy érzem, súlyában különbség van egy csínytevés (egész tekercs WC papír WC-be hajítása, hogy aztán apa könyékig kakisan kipucolja a lefolyót) és a fent említett cselekedet között. Most, hogy így visszagondolok a dolgokra, megnyugtatom magam. Mert nem nagyon fordult elő, hogy dühből, indulatból kiabáltam volna. (Azért ilyen is volt, de nem sok..) Általában tudatosan nevelem őket. És sokszor inkább eltúlzott gesztikulációval kísért megdorgálást alkalmazok. Mindezt azért, hogy értse: nem helyes.
A szeretettel nevelés szerintem nem azt jelenti, hogy mindig pátyolgatás és puszilgatás történik. De mindezek mellett nagyon fontos beszélgetni velük. Mert az teszi a mondat végére a pontot. 
Mit tanít egy apa? Azt hiszem életre nevel egy jó apa. És a legjobb tanítás a példamutatás. Mert van úgy, hogy fáradtan hazaérek a munkából, és türelmetlen vagyok. Türelmetlenségemben pedig kisebb dolgokra is pöccenek. És esetleg igazságtalan is vagyok. "HUSZADSZOR MONDOM, HOGY HAGYD ABBA!" Mondom kissé erőteljesebben. Jó... kiabálva. És nem is volt nagy dolog. Csak kivett egy edényt a szekrényből. Amit leejtett. És ami csörömpölt. Az idegszálaimon is. És mindezt huszadszor. Persze sírva fakadt. Én pedig kizökkentem a feszkómbol. Megbántam indulatosságomat. Ölbe vettem. 
- Fiam! Ne haragudj rám! Nagyon fáradt vagyok, és türelmetlen. Mert nehéz napom volt. Nem volt helyes, hogy kiabáltam veled. Nagyon szeretlek.
- Apa fáradt? - kérdi elapadó könnyekkel a szemében
- Igen, apa egy kicsit fáradt.
Puszi.
- Most jobb?
Elönti a szívemet a túlcsorduló szeretet. Hát... ilyen egy gyermek.
Én pedig megtanítottam, hogy az ember hibázik néha. De szeretettel mindent meg tudunk oldani. Nem magamat mentegetem... tényleg így gondolom. Mert emberek vagyunk. És hibázunk. De a szülőktől tanulják a gyerekek, hogyan javíthatjuk ki hibáinkat.
És legyen bármilyen napunk, egy dolog biztos, és így lesz, míg élek: Sosem fekszünk le anélkül, hogy ne öleljem meg őket, és ne mondjam: Szeretlek! És sosincs olyan reggel, mikor ne mondanám nekik azt az ágyban közösen lustizva: Szeretlek! És nagyon büszke vagyok rád!

Jó apa? Rossz apa? Nem tudom.... csak apa...

November 17. a koraszülöttek világnapja. Reggel, munkába menet hallgattam a rádiót, ahol éppen erről beszéltek. Egy hölgy nyilatkozta (aki valamilyen alapítvány elnöke), hogy a koraszülött gyermekek szülei közösséget, egy nagy családot alkotnak. Mert lehet bármennyire is empatikus az a szülő, akinek a gyermeke időben, normál súlyra született, soha nem fogja megérteni, mit érzünk mi, amikor először veszik le lélegeztető gépről a gyermekünket. Igaza volt! Noha lélegeztető gépre nem volt szükségünk, sok mindenben megértem, átérzem miről beszélt. Ma erről szeretnék írni!

 A 34. hétre születtünk. Ez másfél hónappal jelent korábbit, mint a normál születési idő. Talán az volt az óriási szerencsénk, hogy néhány héttel a szülés előtt már kórházba került Zsóka. Görcsölt a hasa. Tüdőérlelő injekciókat kapott, mert az orvosunk is felkészült a legrosszabbra. Talán pont ezért születtek teljesen fejlett tüdővel a fiúk.
Mikor megszülettek, azonnal inkubátorba kerültek, és mentek a koraszülött osztályra. Zsóka a szülészeten próbálta kipihenni a fáradtságot. Három óránként járt le a koraszülött osztályra (egy emelettel lejjebb), hogy megetesse a fiúkat. Hiába a fáradtság, hiába fájdalom, már akkor nagyon hiányoztak neki a fiúk... Én napjában egyszer láthattam őket. Nagyon nehéz volt...
Aztán néhány nap múlva Zsóka is leköltözhetett hozzájuk.

Sosem felejtem el azt, amikor először voltam én is lent vele. A fiúk inkubátorban. Infúzió... a fejükbe kötve. Akkor megrendültem. Látva két csöpp gyereket, akiknek a fejéből tű áll ki. Gépek, folyamatos zaj, pittyegés, csipogás, ha valamiért nem érzékelt rendesen a kütyü, vagy tényleg baj volt, szirénázás... Elszorult a torkom... féltem.... Be lehetett nyúlni az inkubátorba, egy kis lyukon keresztül. Ott megsimogathattam őket. Nagyon nyitogatni nem lehetett, hogy az állandó hőmérséklet meglegyen bent. Mikor ettek, akkor foghattam csak kézbe őket. Emlékszem, egyik nap, mikor bementem, Máténak iszonyatosan el volt deformálódva a feje. Kiderült, hogy az infúziós tű kicsúszott, és a folyadék nem a vérébe került, hanem a bőre alatt gyűlt össze. A csontok még ilyenkor a gumihoz hasonlítanak, így elnyomta az egész koponyáját... Jeges kéz markolta a szívemet...
De az etetések igazán meghittek voltak... Csodaszép órák... Máté evett, én büfiztettem. Aztán Szabit is. Olyan boldog talán sosem voltam, mint ezekben a percekben. 
A látogatók ablakon keresztül nézhették meg a fiúkat. Bejönni csak a szülőknek lehetett, az apának csak pár órát naponta. Mindenki azt mondta, aki akkor megnézte a fiúkat: "Milyen kicsik!" Ezen mindig csodálkoztam. Ránéztem a fiúkra... Hiszen nem is kicsik! Olyan nagyok és erősek. Miért látom mindenkinek az arcán a megdöbbenést, mikor először látják meg őket.... Igaz egy kicsit kisebbek, mint más gyerek, de nem olyan vészes. Nem is olyan kicsik!
Valamelyik nap fényképeket nézegettem.... Nagyon kicsik voltak...
Gyakran körbejártam a koraszülött szobában. Néztem a többi gyereket. Volt olyan kislány, akit az anyja azóta nem látogatta, mióta megszületett. Volt olyan gyerek, aki már két hónapja itt volt, és még nem tudták, mikor mehet haza. Hihetetlen sorsok vannak. És az anyák - rosszul írtam - az ANYÁK ott vannak, ölelnek, szeretnek, sírnak, kétségbe esnek, imádkoznak, rettegnek, boldogok, rettegve boldogok, etetnek, fürdetnek, nevelnek... én oly sok mindent láttam abban a pár órában, míg bent lehettem. Éljük az életünket nap mint nap, és nem sejtjük, hogy tőlünk nem is olyan messze micsoda küzdelem zajlik. És a hétköznapi hősök, a hétköznapi szuperhősök megküzdenek mindennel!

Voltak orvosok, voltak nővérkék. Az orvosok napi kétszer vizitelnek, vészhelyzetben ott vannak, gyógyszert írnak fel, döntenek. (Mellette 600 oldalt kitöltenek különböző füzetekben, naplókban, beteglapokon, kórlapokon) A nővérek 0-24-ben a gyerekek mellett. Pelenkáznak, fürdetnek, etetnek, szúrnak, infúziót cserélnek, egyengetik a kezdő anyukák napjait, tanítanak, szeretnek, vigasztalnak.  Voltak kedvesek, és kevésbé kedvesek. A kevésbé kedves szerencsére csak egy darab volt (direkt írtam darabnak). Borzasztó, hogy mit tett Zsókával... Volt olyan látogatásom, hogy három órán keresztül csak sírt nekem, hogy hogy beszélt vele xy nővér, lecseszte, goromba volt, flegma.... Dühös voltam.... de majd a sors elrendezi... És voltak olyanok is, akiket nem érdekelt az apás látogatás ideje. Azt mondta: addig maradok, amíg szeretnék, vagy tudok. Mert a családnak együtt van a helye. Akik tanították Zsókát és engem, mit hogyan csináljunk. Akikkel együtt nevettünk, akik biztattak, akik dicsértek, akiknek ott dobogott a szíve, ahol kellett! Örökké hálás leszek nekik!!!

Nem voltunk sokat bent: 2 hetet. Más hónapokat. Szerencsések vagyunk... nagyon! Mégis, mikor esténként elnézem a fiúkat, gondolatban újra és újra köszönetet mondok azoknak, akik minket segítettek. 
Vannak sorsok... nem is akármilyenek. Koraszülöttek voltunk. Inkubátor, számtalan szúrás, fejbe, sarokba, vizsgálatok sokasága. Néha embertelennek tűnt. 

A hölgy azt mondta, mi egy nagy család vagyunk. Ha nem is így van teljes egészében, de tudom, mit érez az az anya, apa, akinek a gyermeke idejekorán érkezik.... Kitartás!
Biztatásképpen egy képet had mutassak! A kicsi ruha születésükkor is nagy volt. Kis madárijesztők voltak benne :) Most meg:

Említettem az előző bejegyzésemben, hogy a hosszúra sikerült csendben azért írtam posztokat, csak nem hoztam nyilvánosságra. Ez az egyik. Bevallom őszintén, féltem megosztani. De aztán gondolkoztam. Sötét hangulatú, az igaz, de ez is én vagyok. Az én gondolataim, érzéseim.
Néha, mikor egy-egy este nem fekszem le, hanem a zenének és a lelkemnek szentelek egy-két órát, és hallgatok mindenféléket, ilyenkor néha elragad a filozófikus énem. Azon az estén ezt sikerült megalkotnom. Igaznak tartom továbbra is minden szavát. És - mivel a blogom címe: Az életem a tanítóm - hát megmutatom ezt is nektek.

Megszülettem. Ember lettem. Talán ez a világ nem az otthonom. Talán pontosan azért az, mert ezt mondom. Végignézek a világomon, és üvöltenék: nem akarom! Jövök-megyek az utcán, utazok buszon, metrón, embereket látok, kik nem élnek. Csak félnek. Mi lakozhat egy földön fekvő, hajléktalan, koszos, büdös, részeg ember lelkében? Elképzelem, ahogy megszületett. Babaillata volt. Cuki, mint minden gyermek. Hol romlott el mindez? Talán első osztályban éppúgy büszkén feszített az olvasókönyve fölött keresztbe tett kézzel, mint ahogy akkoriban mindannyiunkat fényképeztek. Tán titokban éppúgy szeretett egy lányt, ahogy titokban őt is szerette valaki. Hol romlott el mindez? És mi miért hagyjuk? Én is elmegyek mellette. Megmenteni nem tudom. Egy imát elsuttogok. Lehet, hogy tehetnék többet... nem tudom. 
Mostanában egyre gyakrabban hatalmába kerít egy vízió. Ahogy jövök-megyek az utcákon. Lelki szemeimmel látom, hogy ember már nem él a Földön. És látom, a természet hogyan veszi vissza a tulajdonát. Látom az aszfaltot áttörő fák erős törzsét. Látom a repedésekben növő virágokat. Látom a zöldet mindenhol. És azt érzem: Igen, így kell lennie! Miért nem tud az ember békében élni? Magunkban hordozzuk a pusztítás programját? Lenézzük embertársainkat ilyen vagy olyan okokból? Megütünk, meggyilkolunk valakit, azért, mert másképp gondolkodik, mint mi? Más a véleménye? Legyalulunk mindent, ami nekünk nem tetszik? Gyűlöljük a napot nyáron, a hideget télen. Baj, ha dolgozni kell, baj, ha nincs munkánk. Az ember az örök elégedetlenkedő hideg szívű gyilkos, aki a saját fajtáját sem kíméli... 
Elnézem a plakátokat gyönyörű Magyarországunk rákkal fertőzött városaiban. Uszítanak minket mindig valami ellen. Harcoljunk mindig valami ellen. Mert harcolni KELL, hogy jobb legyen! Mert ha harcolunk, utána jobb lesz! A következő harcig.  Üzenik, sose legyünk elégedettek. Azt hiszem, ha mindenki csak azzal foglalkozna, ami az ő dolga lenne, béke lenne a világban. Olyan jó lenne megélni egy napot úgy, hogy kint az utcán mosolygó embereket látok.... akik örömmel mennek munkába... akik örömmel élik meg a napjukat.... akik nem gyűlölnek mindig valamit.... 
Lehajolni valakiért fárasztó dolog. Felfelé nézni könnyebb... Nézz fel, és nem látod a mocskot, amiben lépdelsz. A nagy dolgok mindig lent vannak... és a nagy dolgok mindig kicsinek tűnnek... 

Régen jelentkeztem, tudom. Azaz... írtam két bejegyzést azóta a bizonyos esküvő óta, de az egyik elszállt. Elnyelte az éter... vagy a technika ördöge. Mindegy. Nem hiszek a véletlenekben. Úgy látszik, nem kellett megjelennie. A másik... nos, az megvan. De nem mertem közzé tenni. Elég sötét hangulatomban írtam. Talán egyszer élesítem...

A mai bejegyzésemnek aktualitása van. Ma két éve megszülettek kicsi fiaim. Érdekes... gondolkodtam, hogyan nevezzem meg itt őket... Hiszen az ultrahangos, pocaklakós időszakban Pacacsapatnak hívtam őket (van aki felismer bármit is azokból az ultrahangos képekből???), mikor megszülettek, Pockok lettek. Mostanában Bogyók, Bubók és Manók. De hagyjuk a becézgetős személyeskedést! Szóval ma két éve, hogy megszülettél Máté és Szabi! Emlékezem, hogyan történt...

... egy hosszú, a suliban végigdolgozott nap után este még zenekari próbára is mentem. Ez ugyan nem az a kemény munka, de azért el lehet fáradni benne, higgyétek el.
Este 10-re értem haza. Kicsi feleségem (akit abban az állapotban csak jóindulattal lehetett "kicsinek" nevezni :D) megvárt ébren. Vacsoráztunk, megbeszéltük a mai napot, majd hulla fáradtan, olyan 11 körül ágyba estünk. Megsimiztem mindhármukat, puszit is kaptak, és aludtunk. Másnap új nap, és korán kelek...

A 34. hétben voltunk, senki sem számított arra, ami történni fog... 

Fél 1-kor keltett Zsóka. Közölte: Elfolyt a magzatvizem. Nem tudom, mennyi idő kellett ahhoz, hogy kialvatlan, kómás fejemben ez az információ értelmet nyerjen. Csak arra emlékszem, hogy a szemem kipattant, a fáradtság mintha nem is lett volna. Kirepültem az ágyból, és fel-le rohangáltam a szobában. Igazából nem is tudtam eldönteni, hogy hirtelen mit csináljak... öltözzek, Zsókának segítsek öltözni, mentőt hívjak, slusszkulcsot hozzak... 
Zsóka sápítozott... leginkább az ágyneműt, a papucsomat, a szőnyeget és a követ sajnálta, hogy összemagzatvizezte. Sosem felejtem el, hogy sajnálkozva elindult a felmosóvödörért, hogy feltörölje.... 
A mentő mellett döntöttem. A diszpécser, miután felvette az adatokat kedves hangon megnyugtatott, hogy küldi a segítséget. Villámgyors volt a rohamkocsi, mert épphogy felöltöztünk, már meg is állt a ház előtt.
Beszálltunk a mentőbe, és rövid tanakodás, néhány telefon után el is indultunk a kórházba. A pillanatnyi tanácstalanság oka az volt, hogy jelentősen koraszülésre készültünk. A Bajcsy, ahol szültünk volna, és ahol a fogadott orvosunk is volt, nincs berendezkedve ilyen dologra. A Péterfy felé robogtunk erősen villogva, néha nénózva.
A mentőorvos, egy fiatal srác, rendkívül kedves volt. Örült neki, hogy épp ilyen esete van, mint mi vagyunk, mert épp tegnap szurkálták meg egy kollégáját, akit drogos delíriumban fetrengő pácienshez hívtak. Kedélyesen elbeszélgettünk erről a vidám témáról, míg zötyögtünk a kiváló budapesti kátyúkon a kiváló lengéscsillapítóval rendelkező mentőautóval.
Hamar bent voltunk a kórházban. Lift, szülészet. Adatfelvétel, papírozás, "Apuka üljön le, itt várjon!", "Anyuka jöjjön velem, ott várjon, míg jön az orvos!" Én a váróban szorongok, Zsóka máshol. Azon töprengek, hogy mennyire hihetetlen ez az egész! Számtalanszor elképzeltem ezt a napot, hogy fog történni, mi fog történni... és most valóság lett. Izgatott vagyok, félek is, halántékomban dübörög az adrenalin.
Már nem tudom, mennyit várhattam ott, mikor megjelent a nővérke. Közölte, hogy szülni fogunk, az "A" babának (ez Máté) repedt meg a magzat burka. Fekete doktor (áldja Isten a kezét!) természetes úton szeretné levezetni a szülést. Az jó! - mondtam. Mert mi is úgy szerettük volna.  :)
Megkérdezte, hogy bent akarok, e lenni. Számomra ez nem is volt kérdés! Meglapogatta a vállam (nem tudtam eldönteni, hogy gratulált-e a döntésemhez, biztató vagy együttérző vállveregetés volt-e...
A következő pillanatban újabb meglepetéssel szolgált: egy automatához vezetett. Kérte, hogy az automatából vásároljam meg a szükséges steril felszerelést, amivel be tudok menni a szülőszobára. Éppen volt nálam 2000 Ft...
Kezdődött a örökké tartónak tűnő várakozás... Infúzió le, infúzió fel, "Nyugodjon meg Anyuka!, szuri, szívmonitor, "Nyugodjon meg Apuka!"
És egyszercsak elkezdődött... 
Most is kavarognak bennem a képek, az emlékek. Érzem, hogy szorítja a kezem, érzem, hogy körmei a tenyerembe vájnak. A szülésznők, orvosok, sürögnek forognak. Én nem is tudom, mit mondjak, csak simogatom a kócos fejét, biztatom: "Nagyon ügyes vagy!", suttogom a fülébe: "Szeretlek!", és nem tudom, mit is csináljak még. Ezért csak a kezét szorítom. Élesen bennem ég a kép, egy újabb nyomás után Zsóka felnéz rám. A gyönyörű szeme könnyes, kétségbeesett, és csak annyit mond: "Cica! Ez nagyon fáj!"
Mondják nekünk férfiaknak, mi nem tudjuk, mi a fájdalom. Mert nem szültünk sosem. Lehet, hogy igazuk van. Én csak azt tudom, hogy ott, akkor a tehetetlenségem nagyon fájt. Nem tudtam, hogyan segítsek, hogyan enyhítsem a fájdalmat. Csak fogtam a kezét, és már én is homályosan láttam... Talán azt mondtam: "Mindjárt vége lesz!"

És bármily hihetetlen, nevettünk is. Igen népes volt a szülőszoba. Igazából alig fértünk el. Ritkaság természetes úton ikreket szülni. Bent voltak az éjszakás szülésznők (ketten), bent voltak a váltás, nappalos szülésznők (ketten). Bent volt az éjszakás ügyeletes orvosok (ketten) és a nappalos orvos. Sőt! Bent volt a takarítónő, és lelkesen szurkolt. Akkor sápadt csak el, mikor Szabinak burkot repesztettek, és vagy hat liter magzatvíz toccsant a kövön. A szurkolásból sipítozásba váltott: "Jááááj!!! Ezt nekem kell majd föltakarítani!" 

A szülés, a születés az élet talán egyik legnagyobb misztériuma. Egy új élet kezdődik (ebben az esetben kettő), és bizton állíthatom a két szülőnek egy élet véget ér. Véget ér addigi életük, és egy egészen más indul el. A vajúdás órái alatt, és a szülés közben annyi érzelem bukkan fel, tűnik el, egyik másik átjárja az egész tested, van, amelyik fáj, van amelyik a boldogság legmagasabb szintje. Ezt, azt hiszem nem is tudom szavakkal megmagyarázni. És a várakozás! Várakozás... Istenem... Annyiszor elképzeltem, milyen lehet az arcotok, a hajatok, és mikor először pillantottam meg... Mikor láttam maszatos, ráncos bőrötök, csutakos hajatok.... mikor először hallottam meg a hangotok... Én sokáig azt hittem, tudom, mi az élet. Igazából itt jöttem rá. Mondanom se kell, mikor Máté megérkezett, és ráfektették édesanyja mellkasára, már zokogtam. Belefúrtam a feleségem hajába az arcomat, néztem a fiamat, és csak sírtam...
És nekem duplán kijárt a jóból, 5 perc múlva mindezt megismételtem. :)
Aztán harmadszor is, mikor már bepólyálva ott volt a kezünkben mindkét gyermekünk.

Talán este 8-ra értem haza. Nem is tudom hány órája lehettem ébren. Olyan 38 óra lehet, ha nem számítjuk azt a másfél órás éjszakai alvást. Éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok... de nem tudtam aludni. Csak forgolódtam az ágyban. Ezerszer lepörgettem újra az emlékképeimet erről a napról...

Kicsi Manóim! Második szülinapotok van ma. Rólatok akartam írni, de azt hiszem magamról sikerült. Ne haragudjatok ezért rám!
Én csak azt kívánom Nektek, legyen olyan az egész életetek, amilyen a születésetek volt! Küzdelmes, mert a küzdelem előre visz! Lesz benne fájdalom, tudom, de a fájdalmat küzdjétek le, mint ott, akkor! Kísérni fogja utatokat szüleitek legmélyebb szeretete, mint ott akkor! Segítsen benneteket sok-sok ember, mint ott, akkor! Drukkoljon nektek még több ember, mint ott, akkor! Legyen humor, nevetés kacagás az életetekben, mint ott, akkor! Legyen könny, mosoly, ölelés, szeretet, mint ott, akkor! És szerezzetek sok-sok embernek örömet, mint ott, akkor!

Engem már boldoggá tettetek! :)

Ne haragudjatok! Megint elmaradtam. Pedig annyi témám, annyi írnivalóm van. Mégis elmaradtam... Nem keresek kifogásokat, nem magyarázkodom, de két gyerek, esküvői előkészületek, stb. :D
A legutóbbi, élénken bennem élő élmény az esküvő. Erről írnék most, átugorva egy csomó dolgot, amit előtte meg kellett volna írnom. :D

Aki engem ismer, az ismer. Tudja, hogy sosem akartam nagy esküvőt. Nem vágytam csinnadrattára, csillogásra, fényre,cirkuszra. Én a meghitt dolgokat szeretem. Épp ezért volt nekem nehéz dió ez az egész. A Páromnak, Zsókának ez volt minden álma. És csak ezért mentem bele. Utólagosan is elnézést kérek, hogy a szervezésben sokszor nem teljes mellszélességgel vetettem bele magam, de az oka az imént említett dolog volt. A végeredmény azonban felülmúlta minden elképzelésemet. :)

Az életem a tanítóm! Ez a blogom címe, ez az életfilozófiám. És most megint bizonyított. Annyi pozitív élményt kaptam, hogy évekig töltődhetek belőle. :) Sokszor azt veszem észre napközben, vagy este, hogy az esküvőn történteket, mint valami filmtekercset, újra és újra levetítem magamnak.

A szervezés bizony nagy dolog. És minden tiszteletem azoké, akik a legnagyobb részt vállalták ebben az egészben: Kisanyám, Kicsim, Anyukám, Apukám, Juliska néni, Évi, Árpi, (bocsánat, ha valakit kihagytam!) Én valahol a végén vagyok, de a dekoros hölgy megnyugtatott: "sok vőlegény még csak el sem megy a megbeszélésekre." Én ott voltam! :D

Nem szeretném leírni, mi történt, mi után, ki, mit mondott, milyen színű volt... Én most csak az érzéseimről szeretnék beszélni.
Nem kívánom senkinek az előtte való két napot. Különösen az előtte való három órát. Pokoli volt! Még annál is rosszabb. Onnan kezdett megnyugodni minden, mikor megérkezett a vőfély. Nos... a jelenléte megnyugtatott. És most ki is térnék rá egy kicsit. Mer egész egyszerűen elvarázsolt. Már az előzetes találkozások alkalmával is nagyon szimpatikus volt. Igazából a mondhatni harmatgyenge szervezési kedvemet jelentősen megdobta. Mert úgy állt hozzá, mert az volt, aki. Az esküvőn pedig valóban a jobb kezünk volt. Sőt... annál is több. Én szeretek a dolgok mögé látni. És amit láttam, tetszett. Szerintem simán lehetnénk jó barátok! Persze ehhez sok minden kell. De én most ezt érzem. Ki tudja... talán összehozza az élet! Egy szó, mint száz: Zsolti! Köszönöm!!! (Aki jó vőfélyt szeretne, üzenetben jelentkezzen! Megadom az elérhetőséget.)

Szóval megjelent, és megnyugodtam. Tudtam, innentől megy minden a maga útján. Többször is megríkatott... Azzal, amit mondott, és azzal, amit éreztem. A búcsú a szülőktől kemény volt! Nem voltam "könnyű" gyermek a családban. Azt hiszem a kamaszkor egyaránt pokolian nehéz volt nekem is, szüleimnek is. Inkább a szüleimnek. :D De elképesztően hálás vagyok nekik azért, amit adtak. Az útravaló, a hamuba sült pogácsa, azt hiszem gazdagabb ajándék, mint amire bármikor is számítottam volna. Megtanítottak élni, érezni, együtt érezni.... Gazdag vagyok... a szüleim által! Akkor, ott, minden egyes könnycseppem egy-egy köszönömöt jelentett! 

Elindult a menet. Gyalogoltunk, nem keveset. Ing, mellény zakó, a gatya is leszakadt rólam. :D És itt most kitérnék Öcsémre. Mert, mint násznagy, ő gyalogolt előttem. Mellette a vőfély. Néztem Öcsémet. Kihúzta magát, egyenes derékkal, büszkén vezette a menetet, mellette a kisfia, fogta a kezét. A másik fia az én kezemet. Megérdemlem én mindezt??? Olyan büszke voltam rá... 
A menet haladt, a zenekar húzta, Izzadtunk, de magam mögé nézve, látva a családot, látva a barátokat, már semmi nem számított.

Megérkeztünk a célhoz. Párom családi házához... Sokszor voltam már itt, de most másnak tűnt. Két pálinkát ittam, hogy egy kicsit lazuljak. :D A percek ólomlábakon jártak... És mikor megjelent Ő... Hazudnék, ha azt mondanám, most először láttam menyasszonyi ruhában, mert előző nap fotóztunk... de annyira gyönyörű volt... És mikor búcsúzott szüleitől... azok az apró könnycseppek annyira széppé tették... Ott állt, gyönyörűen, és én csak néztem... csak néztem... Mert vannak gondok, problémák a hétköznapokban, de ez ott semmit sem számított. Mert ott csak mi számítottunk... Ő és én... Egy romantikus fasz vagyok! (bocsánat!) Kellett volna még egy pálinka! :D

Újabb menetelés... hosszabb mint az előző :D Meleg, melegebb, mint az előző. :D

A szertartás... festői környezet a Kőrös parton. De ami igazán megindító volt: az anyakönyvvezető. Nem tudom, hány esküvőt tudhat a háta mögött, de most úgy tűnt, izgul. És ez különösen jól esett. Persze ez nem nekem szólt, Zsókának. Mert ismerte. Találkoztunk egyszer, mikor fát ültettünk a fiúknak. Úgy éreztem, neki is fontos ez a nap, ez az alkalom... Meghatódtam ettől...

Aztán a buli... a Lakodalom! Nagyon régen éreztem ilyen jól magam... És amit különösen jó volt látni, hogy mindenki jól érzi magát. Tánc, nevetés, elégedett tekintetek.

Voltak, akik hiányoztak... voltak, akik nagyon hiányoztak. Itt lett volna a helyük mellettem, mellettünk, velem, velünk... De az élet fura dolgokat produkál... és én nem haragszom senkire... csak hiányoztak....

A házasság szövetség! Szövetséget kötöttünk! Hogy együtt éljük le az életünket! Hogy jóban-rosszban összetartunk! Ezek csak szavak... de sokszor volt olyan este, mikor nem tudtam aludni (mert én éjszakai bagoly vagyok, Zsóka hajnali pacsirta - képzeljétek el, milyen nehéz így megszervezni az életünket :D :D :D) és végignéztem a családomon... Figyeltem, ahogy Zsóka szuszog mellettem... aztán hosszú perceken keresztül álltam a fiúk ágya fölött... néztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasuk... Azt hiszem, nem tudnám elképzelni az életemet nélkülük... Szeretlek titeket!!!!

Köszönöm mindenkinek, aki ott volt! Mindannyiótok jelenléte elképesztően sokat jelent.... sokkal többet, mintsem azt gondolnátok!

Boldog vagyok! :)

A mai menü: Krumplifőzelék

Általában este szoktam főzni, mikor a fiúk elalszanak.  De valamikor nem sikerül ezt megoldanom, mert túl fáradt vagyok, vagy egyéb elfoglaltság adódik. :) Ilyenkor muszáj vagyok délelőtt megoldani ezt a feladatot. Ebben az esetben mindig valami egyszerűt igyekszem összehozni. A krumplifőzelék pont ilyen étel. Gyors, egyszerű, és itthon mindenki szereti. :) Lássuk, hogyan is zajlik ez nálunk!

Mielőtt belekezdenék horror-vígjáték sztorimba, muszáj ide kiemelnem egy rövid szakaszt az Idegen szavak, kifejezések, motyogások és makogások Kunéknál c. szótárból. Ez a fiúk által használt titkos és jelnyelv kifejezéseinek magyarosítása.

Mindkét fiam, ha valamire nagyon kíváncsi, új dolgot lát, vagy valami extrán felkeltette az érdeklődésüket, a következő összetett szót használják:
-  ööööööööööööööö
Ha nem kapják meg a kielégítő választ, Uram bocsá' figyelmetlenségem, álmosságom miatt nem tudok a kellő időben (0,6 mp) reagálni, ez így hangzik:
- öööööööööööööööööŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ!!!
Szabolcs időnként belevisz némi Bonnie Tyler-es rekedséget is, hangsúlyozva izgatottságát.
Ha megérkezik az adekvát válasz, és ez ki is elégíti kíváncsiságukat, a világ tudtára mindezt így hozzák:
- heeeeeeeeeee - fontos, hogy mindezt ereszkedő hanglejtéssel teszik
Ha valamit nem értenek, nem akarnak érteni, ezt használják:
- hö - néha egyszer, néha többször megismételve. Magyarul talán annyit jelent: miért?

A szómagyarázat után fontosnak tartom, hogy egy rövid receptismertetőt is beillesszek ide. Hiszen közel sem biztos, hogy akik olvassák eme szösszenetet, mindannyian tudnak főzni. Tehát a krumplifőzelék receptje:

1. A krumplikat megmossuk, meghámozzuk és vékonyra felkarikázzuk.
2. Odatesszük főni, beledobjuk a babérlevelet, sózzuk, borsozzuk.
3. Ha már majdnem puha a krumpli, olajon megfuttatjuk a vöröshagymát, lisztet szórunk hozzá, megpirítjuk, a tűzről levéve beleszórjuk a pirospaprikát, kevéske vízzel  hígítjuk, és csomómentesre keverjük. (Rántás)
4. Folyamatos kavargatás mellett beleöntjük a rántást a főzelékbe
5. Tejföllel dúsítjuk. Forralunk rajta, majd elzárjuk a gázt.
   

35 perc / előkészület: 10 perc főzés: 25 perc

Na! Most már mindenki képben van, lássuk hát hogyan is megy ez nálunk! :D

Reggeli rutin. 6-7 óra között ébredés. Reggeli kakaó. Ez még általában Anyával együtt. Pelenkázás, visszaalvás Apával. Ez már általában Anya nélkül. Újbóli ébredés. Harc a popsikrémért. Ha ők győznek popsikrémszétkenés kézen, arcon, szőnyegen, ágyneműn, stb.
Én szoktam győzni.
Öltözés, játék a földön. Apa suttyomban kávézik is egyet, az ablakból szemmel tartva őket. Az ördög és a rosszaság sosem alszik.
Pakolás a szobában, beágyazás, pizsi, törölköző szekrénybe, esetlegesen este kint maradt ruhák elpakolása. Közös játék a földön. Autózás, legózás, formakeresés, formák pörgetése, toronyépítés-rombolás, építés-rombolás, építés-rombolás, építés-rombolás, építés-rombolás, építés-rombolás, építés-rombolás. Itt az építés az én dolgom. :D
Szekrényből ruhák kirántása-visszapakolás, kirántás-visszapakolás, kirántás-visszapakolás. Itt a visszapakolás az én dolgom. Szekrényajtó beragasztása. Autózás, labdázás. 
- Hú gyerekek, apának főzni kell!
Irány a konyha.
Előkészületek: Kell krumplit, hagymát pucolni.
Kamrába be.
- Héj! Hova jöttök? Ide nem! Héj! Az apáé! Tedd le! Máté mit csinálsz? Kifelé! Hess, hess! Szabi, teszed le! Húúúú Máté! Az liszt! El ne dobd! Kifelé! Mindenki! Ide csak apa jön be! Hess, hess!
Kiterelgetem őket a kamrából, miközben krumplival, hagymával megrakott tálcát egyensúlyozgatok.
Kromplipucolás.
- Ööööööööööö - szól Szabi.
- Krumpli.
- Heeeeeeee.
- Ööööööööööö - mondja Máté
- Krupli.
- Heeeeeeee.
- Ööööööööööö - szól megint Szabolcs
- Kés
- Heeeeeeee
- Öööööööööööö
- Kés, Máté.
- Heeeeeeeee
- Apa krumplit pucol.
- Heeeeeeeeee
Az etetőszékekkel kezdenek játszani. Tologatják, kukucsolnak mögüle, nagyokat kacagnak. Nevetek velük, annyira édesek. És legalább nyugodtan pucolhatom a krumplit.
Máténak sikerül egy nagyobbat lökni a széken, Szabolcs, aki mögötte állt, elterül a konyhakövön. Üvöltés - vígasztalás.
- Nem akarta a Máté! Semmi baj! Hol a bibi? Hova adjon apa puszit? - pussz - Gyere Máté, te is adj puszit Szabinak.
Nagy puszilkodásba kezdenek, már vigyorog megint mindkettő. Vissza krumplit pucolni.
- Ööööööööööö -Máté hangja. 
- ÖöööööŐŐŐŐŐŐŐ!
- Ránézek mit mutogat.
- Óra.
- Heeeeeeeee
- Öööööööööööö - újra ő. Szabolcs egy cipőfűzőt vizsgálgat elmélyülten a földön ücsörögve.
- Lámpa.
- Heeeeeeeee
- Ööööööööööö
- Óra
- Ööööööööö
- Lámpa
Az "Öööööööö" elmarad, csak mutogat.
- Óra, lámpa, óra, lámpa, óra, lámpa. - türelmes vagyok. Úgy tanul a gyerek, ha kérdez. A tudás anyja meg az ismétlés. Pedagógusként ezt jól tudom. 
Hál'Istennek megunja, megnézi, mit csinál Szabi. Én újabb krumpliba kezdek.
Magas hangú vinnyogás. Már a hangjukról tudom, mit csináltak. Összevesztek a cipőfűzőn. Félig pucolt krumpli le, irány rendet tenni.
Szétszedem a vitatkozó kis kakasokat, kerítek egy másik cipőfűzőt. Vigyorgás, jókedv, boldogság. Pucolhatok tovább.
Hihetetlen, de a maradék krumplit a hagymával együtt jelentősebb esemény nélkül meg tudom szabadítani a héjától. Víz  a lábasba, miközben melegszik, felvágom a krumplit. Fiúk az előszobában.
- Ööööööööö
- Mókus - van ugyanis egy csíkoshátú mókusunk. Az előszobában lakik.
- Heeeee
- Nem szabad odanyúlni!
- Hö, hö, hö.
- Nem szabad Kicsim! Nehogy megharapjon! - bár nem szokott harapni, de fő az óvatosság.
- Hö!
- Hagyd a mókust Kicsim! Épp eszik.
- Hamma.
- Igen, hammázik.
- Heeeeee
- Hamma!
- Igen, Szabi, ti is mindjárt esztek.
- Heeeeeee
Együtt megyünk vissza a konyhába. Krumplivágás, mindjárt forr a víz.
- Ööööööööööö 
- Kés.
- Heeeeeeee
Gáztűzhelyhez nyúlkálás!
- Ajjaj!!! Azt nem szabad!!!
- Hö
- Forró
- Hö
- Éget.
Odanyúlok, eljátszom, hogy megéget, puszit kérek a bibire. Úgy tűnik megértette. A szobába mennek. 
Egy krumpli felvágva. Hallom nyűgnek bent. Bemegyek. A sátorral küzdenek. Felállítom, magamban nagyokat mosolygok, mert tudom, ezzel sokáig el lesznek majd. Így is van, kukucsolnak fogócskáznak, feldöntik, felállítom, feldöntik, felállítom. Csak 12-szer kellett bemennem sátrat állítani.
A krumpli már fő, hagyma felvágva. A sátor leköti őket, így becsukom a szobaajtót, kirohanok egy gyors cigire. Ablakból szemmel tartva. Csak egyszer kellett bemennem, mert Máté Szabira borította a sátrat, aki nem tudott kijönni alóla. Simi-simi, puszi-puszi, békéltető puszik egymásnak. Cigi másik fele, majd jöhet a főzelék.
A gyerekek körülöttem sertepertélnek. Kétszer lerántják rólam a gatyát, bujkálnak a lábam között, közben kergetőznek is lábaim között, ha egyensúlyt vesztenek, abban kapaszkodnak meg, amit találnak. Kisebb nyögések és magamban elfolytott káromkodások közepette kavargatom a krumplit. 
Jöhet a rántás.
- Ööööööööööö
- Óra.
- Ööööööööö
- Lámpa
- Heeeeeee
Felteszem a hagymát. Közben eszükbe jut, hogy ma még nem is pakoltak konyhaszekrényt. Fiók ki. (négy van belőle, amit elérnek) Kezdődhet a pakolás.
- Szabi nem szabad. Mit csinálsz. Az apáé! Héj! Máté! Nem csapkodjuk a vágódeszkával a radiátort.
Rántást leveszem a tűzről, vágódeszkát elkoboz, szétszórt szalvétát összeszed, ejnyebejnye, irgumburgum, fiókok becsuk. 
Rántás újra tűzön. Kavargatok.
Szabolcs talált az etetőszékében egy tegnap esti kenyérdarabkát. 
- Jajj, Szabi! Nem eszünk meg mindent, amit csak úgy találunk! 
- Hö
- Nem jó! Nemsokára tízóraizunk. Bírd ki addig!
- Hö
Kenyérdarabka elvesz. Közben egy gyors kavarás, majd összeszedem a Máté által levadászott és szétszórt konyharuhákat a földről. 
Rántás tűzről le. Innike készítés, mert látom szomjasak. Víz, egy kis c-vitaminpor, grapefruit csepp bele. Fő az egészség. Összeráz, nagy röhögés. Megint ráz, megint röhögés. Imádom, mikor nevetnek, ezért még jó párszor megrázom az üveget.
Megy az innikézés. Annyira szeretik a c-vitaminpor ízét, hogy együltő helyükben meg fogják inni. Ez nekem legalább két perc szabad idő. Rántás vissza a tűzre, kavargatás. Belekerül a liszt is.
Sajnos innike hamar elfogyott. Fiók ki. Szabolcs elszalad egy fokhagymanyomóval. 
- Héj! Szabi! Adod vissza! Ne szaladj el! Hova viszed? Hallod? Nem játék! Apáé! Helló! Nem arra való! Mit csinálsz! Ne ütögesd vele a mókusketrecet! Megijeszted! Hallod? Kérem! Ne szaladj el! Ne vigyorogj te huncut! Adod ide?!
Közben gyanús hangok a konyhából. Sejtem mire készül közben Máté, kihasználva, hogy Szabi után futkosok. De előtte még gondoltam, visszaszerzem a fokhagymanyomót.
Kezemben a fokipréssel sietek vissza a konyhába. Ahogy sejtettem! Máté egy tányérral a kezében ácsorog. 
- Máté! Törékeny. Kérem szépen! - Jól nevelt gyerek. Visszaadja.  - Hú b'mmeg! A rántás!!!
Ugrok, kavarok egy fokhagymanyomóval és egy tányérral a kezemben. Szerencsére nem égett oda (nagyon). 
Fiókba visszapakolás.Tányéros szekrény ajtajának bekötözése. Cipőfűzővel szoktuk megoldani. Főzi berántása. Két szalvéta, egy edényalátét, három kanál, egy krumplinyomó elkobzása.
Már a tejfölnél tartok. A főzelék készre rottyantásáig két vígasztalás esés, vagy összeveszés miatt, egy sátorállítás volt még szükséges.
- Hamma
Ránézek az órára.
Tényleg idő van! Tízórai!
- Igazad van Fiam! Hamma!
Vajas kenyér paradicsommal. Sokat esznek, mint mindig. Nincs baj az étvággyal! :) Látom, fáradtak. Ennek nagyon örülök.
Peluscsere, és irány az ágy! Szuszókálás! 
Hamar elalszanak, hiszen mozgalmas délelőttünk volt. Figyelem még egy kicsit, ahogy szuszognak.
- Együtt főztünk ma kicsi Bobóim! És kész lettünk! :)

Krumplifőzelék: 90 perc/előkészület 30 perc, főzés 60 perc

- Apának mosogatnia kéne... De azt hiszem, egy kicsit lepihenek én is veletek....

A fiúk alszanak, így gyorsan tudok blogolni egyet. :D
Rengeteg témám összegyűlt az elmúlt időszak blogcsendjében, de sajnos bokros teendőim miatt nem tudtam tollat ragadni.
Központban az esküvő! Aki nem tudná, így, majd 40 évesen bekötik a fejem. (Lesz még témám ezzel kapcsolatban:D ) És az esküvőt megelőzi a legénybúcsú. Az én esetemben vénlegénybúcsú.
Nos...nem akartam nagy feneket keríteni a dolognak. Mert már úgy érzem, egy fergeteges, egész éjszakát áttáncoló, beivós-behányós, tombolós bulihoz én már öreg vagyok. Meg nem is ezt tartom fontosnak. Épp ezért a meghívottak köre elég szűk volt. Csak azokat szerettem volna eme jeles napon magam mellett tudni, akik a legközelebb állnak hozzám. Ezért ott volt az Apám. Tudom-tudom... nem szokás szülőket erre az alkalomra meghívni, de mint már jeleztem, ez egyfajta rendhagyó legénybúcsú volt. Ott volt az öcsém, akivel ugyan viharos gyermekkort, kamaszkort éltünk meg, de nála jobbat nem is kívánnék magamnak. Ott volt továbbá a középiskolai években baráttá vált osztály, iskolatársaim, szám szerint kettő. Nemcsak baráttá... a legjobbá.

Bár nem érzékelitek, de itt most volt egy kis szünet. Ugyanis felkeltek a fiúk. Jelenleg 23:15 van. Most tudom folytatni. :D

Szóval.... ennyien voltunk. Voltak hiányzók, egy Svédországban, szintén a középiskolás brancsból. Egy volt kolléga a gyermekjólétiből, akinek megvolt az oka, hogy kihagyja. És volt valaki, aki volt is, meg nem is, mert az első pár órát töltötte csak velünk. Ő barátom, zenésztársam, a mélyen brümmögő basszus hangjaim mellett a csengő gitár.
Az egésznek a szervezője, Csaba barátom. Ismer engem, tudja mi lakik bennem, tudja ki vagyok, ki voltam, ki lehetnék. :) Ismer, ezért tudta: a Pilisbe kell mennünk. Mert ifjúkorom meghatározója. Sok bor-, és sörgőzös beszélgetések, hatalmas és kevésbé hatalmas (mondhatni mini) túrák sokasága, Holdvilág-árok, meditáció, magány, kaland, álom és valóság, nagy remények, fájó kiábrándulások helyszíne. Azt hiszem, mindig, mikor nagy dolgok történtek az életemben, meglátogattam a Pilist. És lám.... az esküvőm előtt megint itt vagyok, hála neki. :)
Egy turistaház, menedékház a csúcson. A lábunk előtt Esztergom. Csodás kilátás, friss levegő, madarak és fák.

Nem szeretnék senkit untatni azzal, hogy mi történt, hány sört és hány pálinkát ittunk meg, miről beszéltünk, mit főztünk (szarvast) :D Csak az érzést szeretném mindenkivel megosztani. 
Annak idején valaki (egy általam is ismert bölcs) megfogalmazta mi is a barátság, mi is a szerelem. Talán egész életemben ez volt a legjobb gondolatom, legjobb hasonlatom. Mert azt mondtam: Egy fának a levelei a barátok. A virágja a szerelme, a gyümölcse a gyermekei. Egy fa képes sok száz évet is leélni anélkül, hogy egyetlen virágot is hozna. Nem teljes az élete, hiszen önmagát nem tudja tovább örökíteni. De él! Nagyra nőhet, erős lehet. Mert vannak levelei, tud lélegezni. Viszont ha egy fa nem képes tavasszal leveleket hozni, elpusztul. Pont, mint mi: Szerelem nélkül lehet élni (bár nem érdemes :D ) viszont barátok nélkül elfonnyadunk, elsorvadunk, meghalunk.
Azt hiszem, nekem igazán bőkezűen mért az Isten. Vannak leveleim, erősek, harsányak, haragoszöldek. Virág is nyílt széltépett ágaimon, és már ott figyel rajtuk két, kicsiny, még zöld, éretlen gyümölcske...

Egy híján negyven éves vagyok. Sok mindent láttam, sok  mindent megéltem már. És nem itt tartanék, ha ezek az emberek, akik a legénybúcsúmon is mellettem álltak, nem lettek volna  velem. Az apám, kinek az életemet is köszönhetem, a maga csendességével bölcsen tanított.... az életre. És csak ilyen szűk körben merem elmondani, hogy gyakran könnybe lábad a szemem (ahogy most is) mikor az idő által vésett ráncos homlokára, arcára gondolok. Egyszer, talán 16 lehettem, nem akart elengedni valahova. Tisztán emlékszem, az arcába vágtam: én sokkal jobb apa leszek, mint te! Tévedtem. Nem hiszem, hogy nála jobb apa lehetnék...
Az öcsém, akit halálra szekáltam és gyepáltam egész gyerekkorunkban (persze volt eszem, mert csak addig tettem, míg én voltam az erősebb :D :D :D ), most a legjobb barátom. És tudom, hogy csak egy ki nem mondott szavamba kerülne, és bármit megtenne értem. Ahogy én is érte! Viktor barátom, akivel a sors is furán hasonlóvá tette életünket. Fél nap van közöttünk, Ő Rákoshegyre született, én Rákoscsabára. És egyszerre cseréltünk. Mikor mi költöztünk Hegyre, ő ment Csabára. És ha hinni lehet a családi legendáknak, egyszer a gyermekorvosi rendelőben megfogtuk egymás kezét, mikor őt ki, engem meg betoltak a rendelőbe.
Csaba... aki sok mindenben az ellentétem, mégis, mintha én lennék. Nem is tudom, hogy akadtunk egymásra. :D De tudom: szerepjáték. :D Azt hiszem néha tényleg az életemet mentette meg. Ő nagy tanító. A seggberúgós fajtából. :) És nekem elég gyakran kellett rugdosni a seggem. :) Apró, 9 m2-es szobájában óránként 10 szál cigaretta mellett meg tudtuk váltani az egész világot. :)
Zsolti, aki megmutatta, képes vagyok hangokat (ráadásul harmóniában) kicsikarni egy gitárból. Aki megtanított hinni magamban, Aki tiszta! Birkabőr, tábortűz, pipa, és zene-zene-zene! :)
És itt mesélhetnék az otthon maradottakról, hiszen lenne mit.... de ez a poszt mégis a legénybúcsúról szól. :)

Egy éjszakát töltöttünk ott. A Sasfészekben. Nem számított más, csak hogy ne égjen oda a kaja, és mindig legyen bontva egy söröd. És az a legjobb az egészben, hogy tényleg nem számított más. :D

Így, esküvő előtt az ember egy kicsit elszámol a múltjával. Mert ez nagy változás az életünkben. Úgy gondolom, ha meg akarjuk vizsgálni hová jutottunk, mivé is lettünk, kivé is lettünk, azt egy nagyon speciális tükörben tudjuk csak megtenni: a barátaink tekintetében!
Köszönöm Nektek!

Azt hiszem egy kórház, világ a világunkban. Ha bekerülünk, megváltozik minden. Erős, karizmatikus egyéniségekből elesett, kiszolgáltatott emberekké válhatunk. Nem mi irányítunk. Nem mi határozzuk meg a napirendünket. Muszáj alkalmazkodni orvosokhoz, nővérekhez, szobatársakhoz. Igazából majdnem mindent elveszíthetünk, amik eddig voltunk. Majdnem...

Egy gyerekosztály még ennél is különlegesebb. Itt nem mi vagyunk a betegek. (Bár nem vagyunk kevésbé kiszolgáltatottak...) Itt a gyermekünk a beteg. Szintén feladunk mindent, de nem magunkért aggódunk. Otthon valaki bankigazgató, valaki kereskedő. Otthon valaki takarító, valaki mozdonyvezető, valaki pedagógus. Odahaza valaki cigány, valaki kínai, valaki arab, valaki magyar. Itt azonban mindössze egyetlen címke marad rajtunk: SZÜLŐ. Mi mindannyian, apák, anyák hirtelen sorstársakká válunk. Szülők vagyunk, és a gyermekeinkért aggódunk. Valahogy, egy gyerekosztályon, gyermekével fekvő szülőknél már nem is számít, ki milyen autóval érkezett, és mit hagyott otthon. Itt csak a gyerek számít. Persze vannak olyanok, akik itt is megpróbálják a számukra fontos, de valójában teljesen lényegtelen dolgokat, látszatokat fenntartani. A következő írásom nem róluk szól.

Mátéval utolsó előtti napunkat töltöttük a Szent László Kórház fertőző gyermekosztályán. Szabolcs már hazament Zsókával. Mátéka is jól volt, vártuk, hogy levegyék az infúzióról.

Éppen ebédeltünk. A menü: ízetlen tojásleves, fűszerezetlen töltött csirkecomb. (Bocsánat a szakácsoktól a kritikáért...) A nővérke toppant be a hangulatos, ámde családom másik fele nélkül üres kórtermünkbe. Sűrű elnézéskérések közepette megkért minket (MEGKÉRT!!! imádtam azt a nővérkét), hogy cseréljünk szobát egy nemrég érkezett családdal. Előző nap hozták be a gyereket. Hányás, hasmenés, mint a legtöbb kis betegnek az osztályon. Azonban a kislánynak rosszalkodni kezdett a veséje is. Mindenki attól félt, hogy egyszerűen le fog állni. A gyermek dagadt, vizesedett, dacára a rengeteg vízhajtónak, amit kapott. 9 hónapos volt.

A mi szobánk (csakazért sem fogom többet kórteremnek nevezni!) a folyosó közepén, pont a nővérpult előtt volt. A fent említett családnak már csak a folyosó végén, az utolsó gyógyszobában (mennyivel szebb... Istenem!!!) jutott hely. A nővérke még tízszer elnézést kért, hogy az utolsó, itt töltött napunkon ilyenekkel zaklat, de nagyon fontos lenne, hogy a kislányra sűrűn rá tudjon nézni. De ott a folyosó végén ez elég nehéz.

Természetesen megnyugtattam kedvenc nővérkénket, hogy cseppet sem vagyok mérges, és ez a kis költözés egy cseppet sem kellemetlen nekünk. (Azért bepróbálkoztam azzal, hogy igazából akár már most haza is mehetnénk, és akkor az biztosan nem lesz senkinek sem kellemetlen, de ebbe nem egyezett bele. ) Szóval költöztünk. Apuka kollégám jött segíteni. Mivel nekünk még mindig két gyereknyi cuccunk volt bent, ez nem is volt olyan egyszerű. Nővérke egy körben elvitt egy laptopot (azért nekünk is jár némi kikapcsolódás, még a kórházban is :D) egy nagy sporttáskát a mi ruháinkkal. Én vittem két bazi szatyrot bögrékkel, tányérokkal kajával, ruhákkal, miegymással (a franc tudja mi volt még benne, de dögnehéz volt). Apuka kollégám pokrócokkal, párnákkal, játékokkal megrakott táskát cipelt. a második körben hármasban áttoltuk Mátét ágyastul. Apuka csendesen köszönetet mondott. 

Délután, az erkélyen találkoztam vele. Máté aludt, én dohányozni mentem. Ő már füstölt. Kérdeztem, hogy hogy van a kicsi lány. Elmosolyodott, őszinte örömmel, reménnyel telve: Ma már egyszer mosolygott is! - mondta. Szemében szomorú öröm. Meglapogattam a vállát, és mentem a szobánkba, mert Máté felsírt. 

Nemsokára újra találkoztunk. A fiamról levették az infúziót, és 4 nap után végre levegőzhettünk. Ölemben tartottam, mert a lábában még benne volt a branül, nem állhatott talpra. Apuka kollégám is sétálgatott. Elbeszélgettünk. Mondta, hogy rájöttek mi a baja a kislányának. Egy nagyon ritka vesebetegsége van. 10000 emberből egynek van ilyen. Még tanakodnak az orvosok, mi legyen. Mátéval is nagyon megtalálta a hangot. Játszott vele, pacsit adtak egymásnak, és puszikat küldtek. Néztem a férfit. Nálam talán idősebb, első gyerek neki is. Folyamatos aggódás a picikéért, mégis felhőtlenül játszik egy számára idegen ember fiával, és őszintén örül, hogy mi már meggyógyultunk, és másnap mehetünk haza.  Egyszer csak azt mondja Máténak, miközben lemutat az erkélyről a parkolóba: - Látod azt az autót? (Egy luxus lakóautó volt. Olyan, amelyiknek az ára egy lakáséval vetekszik.) - Ha jó leszel - folytatta - holnap megmutatom, milyen belülről.

-A tiéd? - kérdeztem meglepetten. Már tegnap is felfigyeltem rá. Mondtam is Zsókának, milyen jó lenne, ha nekünk is lenne egy ilyen.

Elmesélte, hogy mielőtt rosszul lett a kislányuk, éppen nyaralni indultak. Egy kisebb európai körutazást terveztek.

Most itt parkolnak a Szent László kórházban. De legalább neki is van helye, ahol lehajthatja a fejét. És közel van a családjához. Mondta mindezt nevetve, mérhetetlen szomorúsággal a szemében...

Máté nem nézhette meg másnap, milyen egy lakóautó belseje. Mentővel vitték át a kislányt a SOTE-ra, ahol egy vesespecialista már várta. A lakóautó maradt. Mert egy apának a lánya mellett a helye!

Hogy miért érintett mélyen ez az eset? Van, aki megteheti, hogy minden nap étteremben ebédeljen. Vásárolhat lakóautót. Családostul bejárhatja Európát. Valaki havonta egy gyrost megengedhet magának, és máris kirúgott a hámból. De a kórházban mindketten csak apák. És mindkét gyerek ugyanúgy sír, ha megszúrják őket. És mindkét apa ugyanúgy sír a gyerekével. És az egyik megteheti, hogy kórházon belül 400 Ft-ot fizessen a parkolásért óránként (azért ez is megérne egy misét), a másik a 175 Ft-ot is sokallja a kórház előtt. De itt bent ezek már nem számítanak! Apák vagyunk. Szülők. És csak egyetlen dolog számít: meggyógyuljon a gyermekünk!

Remélem jobban vagy már, Édesapád Kicsi Hercegnője!

Elnézést kérek, de egy kis ismétléssel kezdek. Mert ezt már posztoltam a fészre. Azért másolom be ide is, mert ezzel lesz kerek a történet.

Szóval múlt héten kórházba kerültünk. Az ok: Rota. Szabolcs vasárnap éjjel, miután egy éjszakát átküzdött ő is és mi is azért, hogy benne maradjon a folyadék, és ne távozzon rohanvást fent vagy épp lent. Mátéval nem vártunk annyit, őt rögtön az első nap, hétfő este bevittük.

Egy kórházban sok minden megtörténik. Sokat tapasztal az ember, sokat tanul embertársakról, családokról, gyerekekről. Ez az első rész. Aki már olvasta, kattintson nyugodtan tovább! :)

Kórház. Gyermekosztály. Kétágyas szobák. (A két ágy a gyermekekre vonatkozik. A szülőknek a földnél csak alig puhább matrac jut.:D) Két kórterem (ez is milyen szó?!?!?!) között üvegablakok. Látom mi történik a szomszéd szobában.
Mindkét anyuka most érkezett gyermekével. (mi már két napja itt vagyunk) Egy magyar család, 1 éves kisfiú. Anyuka enyhén neurotikus. Tekintete ide-oda cikáz, mindenhol veszélyt szimatol. Apuka, aki elkísérte, a "Majd én megmondom mi a tuti!" típus. Szerinte minden orvos hülye, minden nővér béna.
A másik anyuka egyedül érkezik gyermekével. Kínai... vagy valami olyasmi. (Én nem tudom megkülönböztetni a vietnámi, japán, kínai, thai, stb. embereket) Egyszóval ázsiai. A beteg egy 8 hónapos csecsemő, aki... iszonyatosan kövér. Olyan, mint egy mini szumó birkózó. Bevallom őszintén, először én is megdöbbentem. Aztán elindult bennem az előítélet-gyár. Magamban elítéltem az anyukát, aki biztosan alaposan félreneveli (legalábbis táplálkozás téren) gyermekét.
Telnek az unalmas kórházi órák... Neurotikusnak tűnő anyukához és gyermekéhez látogatók érkeznek. Öten bezsúfolják magukat a kicsi szobába. Mindenki rettenetesen sajnálja a beteg, hányós-fosós egy éves fiúcskát. Mellettük, kicsi kínai (vagy mi) anyuka próbál megfelelni a kórház követelményeinek. Mérlegeli gyermekét. (azóta megtudtam: 13 kg) Rárakja a mérlegre, gombot nyom, majd egy pillanatnyi tanácstalanság után leemeli. Majd újra elismétli a fenti cselekvéssort. És aztán még háromszor.
Figyelem az ablak mögül. Egy kicsi, törékeny kínai (vagy mi) asszonyka emelget egy óriás csecsemőt. Izzad és küszködik. (Azóta megtudtam, magyarul sem nagyon ért) A másik kis beteg családja szánakozó, lesajnáló mosollyal szájuk szegletében figyelik az asszony küzdelmét. Ami mellbe vágott, az a lenéző tekintet volt. Egy embertársuk küzd a mérleg és számára idegen nyelv nehézségeivel, miközben 13 kg-ot pakol ki-be egy mérlegbe.) Senki nem segít.
Megsajnáltam az asszonyt. Aztán az is eszembe jutott, hogy közel sem biztos, hogy nevelési hiba. Simán lehet hormonális rendellenesség. És ettől a pici kis defekttől ekkorára nőtt egy 8 hónapos csecsemő. Anyukának, akinek önmagában ez is elég nagy gondot jelenthet, meg kell küzdenie az állandó ítélettel, bírálattal. Miközben vagy hatodszor emeli le a mérlegről gyermekét, összeakad a tekintetünk. Együtt-éreztem vele. És rámosolyogtam. Biztatóan, olyan "Úgy is minden rendben lesz" mosollyal. Szívből jött. Úgy éreztem, ezt kell tennem.
Innentől kezdve mindig kereste a tekintetem. Sokszor összemosolyogtunk egy nap. És így minden rendben volt.
Aztán egyik nap, mikor már Szabolcs fiam is jól volt annyira, hogy az ágyából pipiskedve a szomszéd szobát kémlelje, a kínai (vagy mi) anyuka felemelte gyermekét, Szabolcs felé fordította. Gyerekek... elmondani nem tudom... a pufók arc felderül, sugárzott! Tényleg sugárzott! Szabolcs gyermeki hangján kacagott. Ennyi! Puff. Előítélet??? Hagyjuk már! Két gyerek között???? Ők csak a egymást látták. Úgy, ahogyan voltak. Mindkettő gurgulázóan kacagott. Nekem könnybe lábadt a szemem. A kínai asszony hálás tekintetét pedig sosem fogom elfelejteni!

Köszönöm!

Kedves Mindenki!

Többek kérésére, biztatására, unszolására kezdtem blog írásába. Állítólag egész jól írok, legalábbis az alapján, amilyen kommentek, visszajelzések érkeztek a fészbukon megosztott posztjaimra.. Tény, hogy sok mindenről van gondolatom, véleményem, tapasztalatom, és ezt szeretem is megosztani másokkal. (Talán mégiscsak akad némi írói vénám :D ) 

Az élet épp elég témát szolgáltat. Épp ezért adtam címnek azt, hogy "Az életem a tanítóm".

Egy kis bemutatkozással kezdeném! Annak, aki nem ismer:

Jelen pillanatban 39 éves (Úristen!!!) vagyok. Szakmám, hivatásom: gyógypedagógus. Valamint szakmám, hivatásom: gyógymasszőr. (nahát... mennyi gyógy...) Mindkettőt imádom, szeretem, mert emberekkel foglalkozom. Igyekszem mindenkinek jobbá tenni az életét annyira, amennyire tudom, és amennyire engedi. 

Nősülés előtt állok, tehát vőlegény vagyok. Ennek ellenére már van családom. Párommal ikerfiúkat nevelünk. Most másfél évesek. Azt hiszem a témáim nagy részét Ők fogják szolgáltatni, hiszen itthon mindig történik valami. :D  (Jah... én vagyok velük itthon. Asszony dolgozik. Mert nálunk semmi sem a rendes kerékvágásban zajlik. :D ) Minden, a gyermekeimmel kapcsolatos írást el fogok látni a "Pocokfalva" címkével, mert mi csak pockoknak hívjuk őket. Persze azért előfordul az is, hogy nevükön nevezzük. :D

Fontos dolog az életemben a zene. Szeretném magam zenésznek nevezni, de azt hiszem ezt a jelzőt még nem érdemeltem ki. Elég későn ismertem fel, hogy a hangjegyek mennyire fontosak az életemben. Persze azóta ezerrel pótolok. Tanárhoz járok, és egy zenekarban próbálom kamatoztatni még szerény tudásomat basszusgitár fronton. Nem tudok mit mondani: Imádom! Magyar népdalokat játszunk, de igazán eklektikus formában, Csermely Eklektik néven. Nyugodtan keressetek rá a fészbukon, és gyertek a koncertjeinkre! :D Reklámnak vége.

Másik nagy szerelmem a fantasy. Regények, novellák, szerepjáték (bár ez utóbbira sajnos nincs semmi időm a fentiek miatt.) Azt hiszem nem nem lettem volna az, aki vagyok, ha ezek nem jelennek meg az életemben.

Bármit írok, posztolok, nyugodtan írjatok. Várom a visszajelzéseket, sőt, a kritikát is bírom. Vitázni is nagyon szeretek, ha valaki úgy érzi, nem jól látom a dolgokat. Egyszóval kommunikáljunk. Én megírom Nektek érzéseim, gondolataim, Ti meg reagáltok. :) Már ha szeretnétek. Semmi nem kényszer. Én meg nem vagyok diktátor típus. :D

Nem tudom, mennyire lesz időm blogolni, írogatni, de ígérem megpróbálom rendszeressé tenni! :)

Fogadjátok tőlem szeretettel! Mert én szeretettel adom! :)

Daldaron

Ui: A Daldaron név is szerepjáték kapcsolatos. Talán egy bejegyzésemben leírom...

Tehát itt Daldaron. De aki úgy ismer, nyugodtan szólítson Gergőnek! :)