Régen jelentkeztem, tudom. Azaz... írtam két bejegyzést azóta a bizonyos esküvő óta, de az egyik elszállt. Elnyelte az éter... vagy a technika ördöge. Mindegy. Nem hiszek a véletlenekben. Úgy látszik, nem kellett megjelennie. A másik... nos, az megvan. De nem mertem közzé tenni. Elég sötét hangulatomban írtam. Talán egyszer élesítem...

A mai bejegyzésemnek aktualitása van. Ma két éve megszülettek kicsi fiaim. Érdekes... gondolkodtam, hogyan nevezzem meg itt őket... Hiszen az ultrahangos, pocaklakós időszakban Pacacsapatnak hívtam őket (van aki felismer bármit is azokból az ultrahangos képekből???), mikor megszülettek, Pockok lettek. Mostanában Bogyók, Bubók és Manók. De hagyjuk a becézgetős személyeskedést! Szóval ma két éve, hogy megszülettél Máté és Szabi! Emlékezem, hogyan történt...

... egy hosszú, a suliban végigdolgozott nap után este még zenekari próbára is mentem. Ez ugyan nem az a kemény munka, de azért el lehet fáradni benne, higgyétek el.
Este 10-re értem haza. Kicsi feleségem (akit abban az állapotban csak jóindulattal lehetett "kicsinek" nevezni :D) megvárt ébren. Vacsoráztunk, megbeszéltük a mai napot, majd hulla fáradtan, olyan 11 körül ágyba estünk. Megsimiztem mindhármukat, puszit is kaptak, és aludtunk. Másnap új nap, és korán kelek...

A 34. hétben voltunk, senki sem számított arra, ami történni fog... 

Fél 1-kor keltett Zsóka. Közölte: Elfolyt a magzatvizem. Nem tudom, mennyi idő kellett ahhoz, hogy kialvatlan, kómás fejemben ez az információ értelmet nyerjen. Csak arra emlékszem, hogy a szemem kipattant, a fáradtság mintha nem is lett volna. Kirepültem az ágyból, és fel-le rohangáltam a szobában. Igazából nem is tudtam eldönteni, hogy hirtelen mit csináljak... öltözzek, Zsókának segítsek öltözni, mentőt hívjak, slusszkulcsot hozzak... 
Zsóka sápítozott... leginkább az ágyneműt, a papucsomat, a szőnyeget és a követ sajnálta, hogy összemagzatvizezte. Sosem felejtem el, hogy sajnálkozva elindult a felmosóvödörért, hogy feltörölje.... 
A mentő mellett döntöttem. A diszpécser, miután felvette az adatokat kedves hangon megnyugtatott, hogy küldi a segítséget. Villámgyors volt a rohamkocsi, mert épphogy felöltöztünk, már meg is állt a ház előtt.
Beszálltunk a mentőbe, és rövid tanakodás, néhány telefon után el is indultunk a kórházba. A pillanatnyi tanácstalanság oka az volt, hogy jelentősen koraszülésre készültünk. A Bajcsy, ahol szültünk volna, és ahol a fogadott orvosunk is volt, nincs berendezkedve ilyen dologra. A Péterfy felé robogtunk erősen villogva, néha nénózva.
A mentőorvos, egy fiatal srác, rendkívül kedves volt. Örült neki, hogy épp ilyen esete van, mint mi vagyunk, mert épp tegnap szurkálták meg egy kollégáját, akit drogos delíriumban fetrengő pácienshez hívtak. Kedélyesen elbeszélgettünk erről a vidám témáról, míg zötyögtünk a kiváló budapesti kátyúkon a kiváló lengéscsillapítóval rendelkező mentőautóval.
Hamar bent voltunk a kórházban. Lift, szülészet. Adatfelvétel, papírozás, "Apuka üljön le, itt várjon!", "Anyuka jöjjön velem, ott várjon, míg jön az orvos!" Én a váróban szorongok, Zsóka máshol. Azon töprengek, hogy mennyire hihetetlen ez az egész! Számtalanszor elképzeltem ezt a napot, hogy fog történni, mi fog történni... és most valóság lett. Izgatott vagyok, félek is, halántékomban dübörög az adrenalin.
Már nem tudom, mennyit várhattam ott, mikor megjelent a nővérke. Közölte, hogy szülni fogunk, az "A" babának (ez Máté) repedt meg a magzat burka. Fekete doktor (áldja Isten a kezét!) természetes úton szeretné levezetni a szülést. Az jó! - mondtam. Mert mi is úgy szerettük volna.  :)
Megkérdezte, hogy bent akarok, e lenni. Számomra ez nem is volt kérdés! Meglapogatta a vállam (nem tudtam eldönteni, hogy gratulált-e a döntésemhez, biztató vagy együttérző vállveregetés volt-e...
A következő pillanatban újabb meglepetéssel szolgált: egy automatához vezetett. Kérte, hogy az automatából vásároljam meg a szükséges steril felszerelést, amivel be tudok menni a szülőszobára. Éppen volt nálam 2000 Ft...
Kezdődött a örökké tartónak tűnő várakozás... Infúzió le, infúzió fel, "Nyugodjon meg Anyuka!, szuri, szívmonitor, "Nyugodjon meg Apuka!"
És egyszercsak elkezdődött... 
Most is kavarognak bennem a képek, az emlékek. Érzem, hogy szorítja a kezem, érzem, hogy körmei a tenyerembe vájnak. A szülésznők, orvosok, sürögnek forognak. Én nem is tudom, mit mondjak, csak simogatom a kócos fejét, biztatom: "Nagyon ügyes vagy!", suttogom a fülébe: "Szeretlek!", és nem tudom, mit is csináljak még. Ezért csak a kezét szorítom. Élesen bennem ég a kép, egy újabb nyomás után Zsóka felnéz rám. A gyönyörű szeme könnyes, kétségbeesett, és csak annyit mond: "Cica! Ez nagyon fáj!"
Mondják nekünk férfiaknak, mi nem tudjuk, mi a fájdalom. Mert nem szültünk sosem. Lehet, hogy igazuk van. Én csak azt tudom, hogy ott, akkor a tehetetlenségem nagyon fájt. Nem tudtam, hogyan segítsek, hogyan enyhítsem a fájdalmat. Csak fogtam a kezét, és már én is homályosan láttam... Talán azt mondtam: "Mindjárt vége lesz!"

És bármily hihetetlen, nevettünk is. Igen népes volt a szülőszoba. Igazából alig fértünk el. Ritkaság természetes úton ikreket szülni. Bent voltak az éjszakás szülésznők (ketten), bent voltak a váltás, nappalos szülésznők (ketten). Bent volt az éjszakás ügyeletes orvosok (ketten) és a nappalos orvos. Sőt! Bent volt a takarítónő, és lelkesen szurkolt. Akkor sápadt csak el, mikor Szabinak burkot repesztettek, és vagy hat liter magzatvíz toccsant a kövön. A szurkolásból sipítozásba váltott: "Jááááj!!! Ezt nekem kell majd föltakarítani!" 

A szülés, a születés az élet talán egyik legnagyobb misztériuma. Egy új élet kezdődik (ebben az esetben kettő), és bizton állíthatom a két szülőnek egy élet véget ér. Véget ér addigi életük, és egy egészen más indul el. A vajúdás órái alatt, és a szülés közben annyi érzelem bukkan fel, tűnik el, egyik másik átjárja az egész tested, van, amelyik fáj, van amelyik a boldogság legmagasabb szintje. Ezt, azt hiszem nem is tudom szavakkal megmagyarázni. És a várakozás! Várakozás... Istenem... Annyiszor elképzeltem, milyen lehet az arcotok, a hajatok, és mikor először pillantottam meg... Mikor láttam maszatos, ráncos bőrötök, csutakos hajatok.... mikor először hallottam meg a hangotok... Én sokáig azt hittem, tudom, mi az élet. Igazából itt jöttem rá. Mondanom se kell, mikor Máté megérkezett, és ráfektették édesanyja mellkasára, már zokogtam. Belefúrtam a feleségem hajába az arcomat, néztem a fiamat, és csak sírtam...
És nekem duplán kijárt a jóból, 5 perc múlva mindezt megismételtem. :)
Aztán harmadszor is, mikor már bepólyálva ott volt a kezünkben mindkét gyermekünk.

Talán este 8-ra értem haza. Nem is tudom hány órája lehettem ébren. Olyan 38 óra lehet, ha nem számítjuk azt a másfél órás éjszakai alvást. Éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok... de nem tudtam aludni. Csak forgolódtam az ágyban. Ezerszer lepörgettem újra az emlékképeimet erről a napról...

Kicsi Manóim! Második szülinapotok van ma. Rólatok akartam írni, de azt hiszem magamról sikerült. Ne haragudjatok ezért rám!
Én csak azt kívánom Nektek, legyen olyan az egész életetek, amilyen a születésetek volt! Küzdelmes, mert a küzdelem előre visz! Lesz benne fájdalom, tudom, de a fájdalmat küzdjétek le, mint ott, akkor! Kísérni fogja utatokat szüleitek legmélyebb szeretete, mint ott akkor! Segítsen benneteket sok-sok ember, mint ott, akkor! Drukkoljon nektek még több ember, mint ott, akkor! Legyen humor, nevetés kacagás az életetekben, mint ott, akkor! Legyen könny, mosoly, ölelés, szeretet, mint ott, akkor! És szerezzetek sok-sok embernek örömet, mint ott, akkor!

Engem már boldoggá tettetek! :)