Említettem az előző bejegyzésemben, hogy a hosszúra sikerült csendben azért írtam posztokat, csak nem hoztam nyilvánosságra. Ez az egyik. Bevallom őszintén, féltem megosztani. De aztán gondolkoztam. Sötét hangulatú, az igaz, de ez is én vagyok. Az én gondolataim, érzéseim.
Néha, mikor egy-egy este nem fekszem le, hanem a zenének és a lelkemnek szentelek egy-két órát, és hallgatok mindenféléket, ilyenkor néha elragad a filozófikus énem. Azon az estén ezt sikerült megalkotnom. Igaznak tartom továbbra is minden szavát. És - mivel a blogom címe: Az életem a tanítóm - hát megmutatom ezt is nektek.

Megszülettem. Ember lettem. Talán ez a világ nem az otthonom. Talán pontosan azért az, mert ezt mondom. Végignézek a világomon, és üvöltenék: nem akarom! Jövök-megyek az utcán, utazok buszon, metrón, embereket látok, kik nem élnek. Csak félnek. Mi lakozhat egy földön fekvő, hajléktalan, koszos, büdös, részeg ember lelkében? Elképzelem, ahogy megszületett. Babaillata volt. Cuki, mint minden gyermek. Hol romlott el mindez? Talán első osztályban éppúgy büszkén feszített az olvasókönyve fölött keresztbe tett kézzel, mint ahogy akkoriban mindannyiunkat fényképeztek. Tán titokban éppúgy szeretett egy lányt, ahogy titokban őt is szerette valaki. Hol romlott el mindez? És mi miért hagyjuk? Én is elmegyek mellette. Megmenteni nem tudom. Egy imát elsuttogok. Lehet, hogy tehetnék többet... nem tudom. 
Mostanában egyre gyakrabban hatalmába kerít egy vízió. Ahogy jövök-megyek az utcákon. Lelki szemeimmel látom, hogy ember már nem él a Földön. És látom, a természet hogyan veszi vissza a tulajdonát. Látom az aszfaltot áttörő fák erős törzsét. Látom a repedésekben növő virágokat. Látom a zöldet mindenhol. És azt érzem: Igen, így kell lennie! Miért nem tud az ember békében élni? Magunkban hordozzuk a pusztítás programját? Lenézzük embertársainkat ilyen vagy olyan okokból? Megütünk, meggyilkolunk valakit, azért, mert másképp gondolkodik, mint mi? Más a véleménye? Legyalulunk mindent, ami nekünk nem tetszik? Gyűlöljük a napot nyáron, a hideget télen. Baj, ha dolgozni kell, baj, ha nincs munkánk. Az ember az örök elégedetlenkedő hideg szívű gyilkos, aki a saját fajtáját sem kíméli... 
Elnézem a plakátokat gyönyörű Magyarországunk rákkal fertőzött városaiban. Uszítanak minket mindig valami ellen. Harcoljunk mindig valami ellen. Mert harcolni KELL, hogy jobb legyen! Mert ha harcolunk, utána jobb lesz! A következő harcig.  Üzenik, sose legyünk elégedettek. Azt hiszem, ha mindenki csak azzal foglalkozna, ami az ő dolga lenne, béke lenne a világban. Olyan jó lenne megélni egy napot úgy, hogy kint az utcán mosolygó embereket látok.... akik örömmel mennek munkába... akik örömmel élik meg a napjukat.... akik nem gyűlölnek mindig valamit.... 
Lehajolni valakiért fárasztó dolog. Felfelé nézni könnyebb... Nézz fel, és nem látod a mocskot, amiben lépdelsz. A nagy dolgok mindig lent vannak... és a nagy dolgok mindig kicsinek tűnnek...