Kedves Naplóm, Kedves Gondolataim, Kedves Mindenki!

Ismét írásra adtam a fejem. Most néztem az utolsó bejegyzésem, és... hát igen, lassan egy éve, hogy nem írtam ide. Az újabb ihletet egy facebook-os bejegyzésem váltotta ki. Ha valaki nem látta, bemásolom:

"Apának lenni valami nagyon különleges dolog! Mert nagyon sok dolgot tanít! Ki gondolná, hogy egy (vagy két) három éves ennyi mindenre képes megtanítani minket. Sok vallás tanítja: Légy olyan, mint a gyermek. És most kezdek rájönni, mit is jelent ez. 
Olyan érdekes, hogy a gyerekek ösztönösen mutatják, hogyan kéne élni. Pusztán a létezésükkel. Csak figyelni kell rájuk. Két hiper gyereket nevelünk, akik ráadásul ikrek. :D Mivel veszélyérzetük még nincs, ellenben nagyon bátrak, sok meredek helyzetünk van. :D Előfordul, hogy be kell vetnem az apai szigort, hogy az általam helyesnek vélt útra tereljem őket. Mikor rájuk szólok, erélyesebben rájuk kiabálok, hogy ezt nem szabad, meglepő dolgot tesznek. Sírni kezdenek (ami mondjuk érthető), de rögtön szaladnak hozzám, és megölelnek. Belegondoltam, hogy ha engem dorgálnak meg, így, felnőtt fejjel, mindent szeretnék, csak nem megölelni azt, aki ezt tette. Elgondolkodtam rajta.... Van egy kapcsolat, ami szeretet alapú. És valami közbejön. Az egyik fél (én) verbális agressziót alkalmaz (valljuk meg őszintén, ha a gyermeket alaposan leszidjuk, verbálisan agresszívak vagyunk. Még akkor is, ha ezt nevelő célzattal tesszük) A gyerek érzi, hogy a szereteten alapuló kapcsolatban defekt jelentkezett. Talán azt is érzi, miatta történt mindez. Talán azt is érzi, érte aggódom ilyenkor. Érzi, hogy a kommunikáció jelenlegi helyzete nem a megszokott. Bár rosszul érinti, hogy helyre tették, de a kapcsolat minősége fontosabb ennél. És sírva odajön, és megölel.... Mit lehetne erre mondani? Köszönöm, hogy engem választottál, és a fiam lettél!
Elnézést kérek pszichológus ismerőseimtől, és a nálam bölcsebbektől, de ez nekem most nagy felismerés volt! "

Nos, erről van szó. Volt, akiben rossz érzéseket keltettek a gondolataim, és egy vita kezdett kialakulni, hogyan is kell gyereket nevelni. 
Ez az óra az őszinteségé. A fiaim nemsokára 3 évesek lesznek. 3 év alatt rengeteg minden történt. Őszintén fogok mesélni az átélt helyzetekről, kritikus pillanatokról. Mert szülőnek, apának lenni, egészen fantasztikus dolog! De ebben a szerepben bejárjuk az egész épületet. A pincétől a padlásig. A pokoltól a mennyországig....

Mióta az eszemet tudom, az apa szerepre készültem. Mindig tudtam, hogy a gyerekek életem központi részei lesznek. 5 évesen azt mondtam a szüleimnek (emlékszem, egy strandon volt), hogy ha nagy leszek, árvaházat építek majd, ahol azokat a gyerekeket fogom gondozni, akiknek nincs apukájuk, anyukájuk. Nem tévedtem sokat, pedagógus lettem. Gyógypedagógus.
Saját gyermekem viszonylag sokára született. Nem tudom miért alakult így, de a sors nyilván okkal rendezte így. :) Emlékszem az érzésre, mikor megtudtam: gyermekem lesz... ráadásul egyszerre kettő! Azt hiszem a legboldogabb top 5-ös napok között az élen szerepel.Nagyon vártam őket. Nagyon készültem az apaságra, és... bevallom féltem is egy kicsit tőle. Féltem, hogy nem fogok megfelelni, elrontok valamit, rossz apa leszek...
November negyedike a 2015-ös évben örökre fészket rakott a szívemben. Megszülettek a fiaim. Akikre azóta vártam, mióta megismertem saját magam.
Éjjel fél egy, mikor mentőt hívtunk. Előtte egy zúzós nap a munkahelyemen, aztán zenekari próba. Éppen lehunytam a szemem, mikor keltett Zsóka, hogy itt az idő.  Kórház, vajúdás, aggódás, biztatás, szeretés, szorongás, kézszorítás, együtt sírás... és megérkeztek. 7:42 és 7:47. Most is könnybe lábadt a szemem, mikor visszaemlékeztem rá. Mikor először pillantottam meg őket, mikor először érhettem hozzájuk, mikor először suttoghattam a fülükbe... és elmondhattam nekik, mennyire örülök, hogy itt vannak. 
Estére keveredtem haza. Hulla fáradtan, mégsem tudtam aludni. Újra és újra végigpörögtek az események belső filmvásznamon. Emlékszem, feküdtem az ágyban, potyogtak a könnyeim, égett a szemem a fáradságtól, és nevettem...
Aztán másfél hét kórház a koraszülöttség miatt.
Készültem az apaszerepre. Vártam, hogy hazajöjjenek. Hogy végre itthon a családi fészekben valójában apává váljak.
És igen.... úgy képzeltem, fantasztikus apa leszek. Mindig megértő és türelmes. Aki sosem szid, beszélget, megért, tolerál, empatikus, és amúgy meg mindenben fantasztikus. Ilyen szerettem volna lenni!
És mikor végre hazaértünk... és betettük őket kiságyukba... olyan boldog voltam, hogy gyorsan meg is kértem Zsóka kezét! :D

Azt hiszem egy csecsemő (főleg kettő) az első egy hónapban megtanít mindenre, amit szülőként várhatunk. Felröpít az eufórikus mennyországszintű magaslatokba, és... igen, levisz a pokolba is. Ezt csak az tudhatja, aki átélte mindezt. Imádtam őket, minden percet velük töltöttem, amit csak lehetett. Meséltem, énekeltem, simogattam, puszilgattam, öleltem, fürdettem, pelenkáztam. Éjszaka keltem Zsókával, etettünk, büfiztettünk, tisztába tettünk, altattunk, aludtunk. Egy kicsit.... mert egy óra múlva kelt a másik. És kezdtük elölről. Az első négy hónapban minden éjszaka kétszer egy órát aludtunk. Persze másnap dolgozni kellett. Iskolában. Hiperaktív és magatartászavaros gyerekekkel. Nyolcadikos osztályfőnökként. Nagyon hamar kimerültünk. Hiszen egy hónapnyi alváshiány már teljesen kiütött minket. Volt olyan éjjel, mikor ki tudja hanyadszor, sírásra keltünk. Mindkettő üvöltött. Nem tudni miért. Hajnali 4 volt. Én sétáltam Mátéval, Zsóka Szabival. Elképesztően fáradt voltam. És arra gondoltam, egy óra múlva kelnem kell, mert mennem kell dolgozni. És akkor feltört bennem egy érzés, amitől meg is ijedtem. Nagyon haragudtam a fiamra. Haragudtam, mert nem hagy aludni. Mert nekem másnap toppon kell lennem. És nem hagy aludni. Járom a köröket a szoba közepén. Elképesztően haragudtam rájuk akkor! Úgy, hogy tudtam, nyugodtnak kéne lennem, mert a feszültségemet átveszik, és még nehezebben alszanak vissza. De nem tudtam nyugodt maradni...(Vessetek rám követ... de megígértem, hogy őszinte leszek) Aztán persze hamar megbántam... És jött az iszonyatos bűntudat... Szegény, mit tehet Ő erről? Nem Ő kérte az életet... Én meg ilyen érzéseket táplálok. Napokig bűntudatom volt. És ez még rosszabb volt, mint a fáradtság. És nem egyszer volt ilyen éjszaka, emiatt erősödött a bűntudat. Nagyon nehéz volt. És nekünk még szerencsénk volt, mert csak 4 hónapig tartott. Onnantól végigaludták az éjszakát.

Jó apának készültem.... és nem gondoltam, hogy az apaság ilyen dolgokkal is párosul... De nem bánom. Egy percét sem. Biztosan lehettem volna türelmesebb is. Mások, lehet azok is voltak, vagy lesznek. De tudjátok... ez felkészít sok mindenre. És megmutatta, ember vagyok... nem tökéletes. És az életem a tanítóm. Azóta bocsánatot kértem tőlük. És elmondtam nekik, akármikor, akármiért haragossá válnék, tudják: nagyon szeretem Őket!

Aztán jött kúszás, mászás, lábra állás, okosodás, ügyesedve ügyetlenkedés. Stressz, aggódás. Vasaló, gáztűzhely, lépcső, szekrényajtó, küszöb. És sorolhatnám. Próbálok vigyázni rájuk, nem mindig sikerül. Egy konkrét eset: Folyamatosan pakoltak. Szekrényt nyitogattak, fiókokat húzgáltak. És pakoltak. A szúró, vágó, éles, hegyes dolgok mind magasra kerültek. Az ember ilyenkor tudja ám meg, hogy tök egyszerű konyhai eszközök mennyire veszedelmes dolgok lehetnek. :D Nagyokosan kitaláltam, hogy a konyhai négyfiókos szekrény fogantyúiba egy rudat függőlegesen bedugok, akkor nem tudják kihúzni a fiókot. Mint kiderült, remek ötlet volt. Mert így egy húzásra négy fiókot húztak ki. A súly előre került, a szekrény borult. Gergő kapusvetődéssel tudta megmenteni a helyzetet és gyermekeit. A kanalak, merőkanalak, kések, fakanalak záporesőjét pedig testemmel fogtam fel, nehogy a gyerek nyakában landoljanak. Fél kézzel tartom a szekrényt, testtel védem a srácot. Izgi volt. Biztonsági farúd eltávolítva.

Aztán nyílik az értelem...és kezdődik a tudatos nevelés időszaka. Már nemcsak minket látnak, bölcsibe járnak. Tanulni ott is lehet... mindenfélét. :D Próbálgatják a szárnyakat. Dackorszak. Csibészkorszak. Imádom ezt az időszakot. Fürdök önnön apaságomban. Beszélgetni lehet velük, komoly dolgokról is. Gondolkoznak, cukik, viccesek, humorosak, nevetünk, sírunk együtt. És nevelünk. Mert nőnek ám vadhajtások rendesen. Nagyon sajnálom őket, mert ebben a korban rengetegszer hallják: NEM. És próbálom csökkenteni a nemek számát, de nem megy. Gáztűzhely, játékok egymásra tornyozása, hogy elérjük az ablakkilincset, kerti grillsütő üzem közben, mikrosütővel játszadozás.... Beszélgetek velük sokat. Mit, miért nem szabad. Értik, megígérik, aztán keresgélnek, és találnak egy újabb nemet. Persze a régieket is folyton ismételni kell, mert ismétlés a tudás anyja. :D
Igyekszem őket tudatosan nevelni. Szeretettel, ésszel. És vannak dolgok, melyeket megbeszélve letisztázzuk, hogy nem helyes. De vannak dolgok, amik nagyon túlmennek a határon. Számomra ilyen, ha egymást, vagy másik embert tudatosan bántanak. (csípnek, harapnak, karmolnak) És igen... ilyenkor előfordul, hogy rájuk kiabálok. Sőt! Büntibe küldöm. Úgy érzem, súlyában különbség van egy csínytevés (egész tekercs WC papír WC-be hajítása, hogy aztán apa könyékig kakisan kipucolja a lefolyót) és a fent említett cselekedet között. Most, hogy így visszagondolok a dolgokra, megnyugtatom magam. Mert nem nagyon fordult elő, hogy dühből, indulatból kiabáltam volna. (Azért ilyen is volt, de nem sok..) Általában tudatosan nevelem őket. És sokszor inkább eltúlzott gesztikulációval kísért megdorgálást alkalmazok. Mindezt azért, hogy értse: nem helyes.
A szeretettel nevelés szerintem nem azt jelenti, hogy mindig pátyolgatás és puszilgatás történik. De mindezek mellett nagyon fontos beszélgetni velük. Mert az teszi a mondat végére a pontot. 
Mit tanít egy apa? Azt hiszem életre nevel egy jó apa. És a legjobb tanítás a példamutatás. Mert van úgy, hogy fáradtan hazaérek a munkából, és türelmetlen vagyok. Türelmetlenségemben pedig kisebb dolgokra is pöccenek. És esetleg igazságtalan is vagyok. "HUSZADSZOR MONDOM, HOGY HAGYD ABBA!" Mondom kissé erőteljesebben. Jó... kiabálva. És nem is volt nagy dolog. Csak kivett egy edényt a szekrényből. Amit leejtett. És ami csörömpölt. Az idegszálaimon is. És mindezt huszadszor. Persze sírva fakadt. Én pedig kizökkentem a feszkómbol. Megbántam indulatosságomat. Ölbe vettem. 
- Fiam! Ne haragudj rám! Nagyon fáradt vagyok, és türelmetlen. Mert nehéz napom volt. Nem volt helyes, hogy kiabáltam veled. Nagyon szeretlek.
- Apa fáradt? - kérdi elapadó könnyekkel a szemében
- Igen, apa egy kicsit fáradt.
Puszi.
- Most jobb?
Elönti a szívemet a túlcsorduló szeretet. Hát... ilyen egy gyermek.
Én pedig megtanítottam, hogy az ember hibázik néha. De szeretettel mindent meg tudunk oldani. Nem magamat mentegetem... tényleg így gondolom. Mert emberek vagyunk. És hibázunk. De a szülőktől tanulják a gyerekek, hogyan javíthatjuk ki hibáinkat.
És legyen bármilyen napunk, egy dolog biztos, és így lesz, míg élek: Sosem fekszünk le anélkül, hogy ne öleljem meg őket, és ne mondjam: Szeretlek! És sosincs olyan reggel, mikor ne mondanám nekik azt az ágyban közösen lustizva: Szeretlek! És nagyon büszke vagyok rád!

Jó apa? Rossz apa? Nem tudom.... csak apa...