Elnézést kérek, de egy kis ismétléssel kezdek. Mert ezt már posztoltam a fészre. Azért másolom be ide is, mert ezzel lesz kerek a történet.

Szóval múlt héten kórházba kerültünk. Az ok: Rota. Szabolcs vasárnap éjjel, miután egy éjszakát átküzdött ő is és mi is azért, hogy benne maradjon a folyadék, és ne távozzon rohanvást fent vagy épp lent. Mátéval nem vártunk annyit, őt rögtön az első nap, hétfő este bevittük.

Egy kórházban sok minden megtörténik. Sokat tapasztal az ember, sokat tanul embertársakról, családokról, gyerekekről. Ez az első rész. Aki már olvasta, kattintson nyugodtan tovább! :)

Kórház. Gyermekosztály. Kétágyas szobák. (A két ágy a gyermekekre vonatkozik. A szülőknek a földnél csak alig puhább matrac jut.:D) Két kórterem (ez is milyen szó?!?!?!) között üvegablakok. Látom mi történik a szomszéd szobában.
Mindkét anyuka most érkezett gyermekével. (mi már két napja itt vagyunk) Egy magyar család, 1 éves kisfiú. Anyuka enyhén neurotikus. Tekintete ide-oda cikáz, mindenhol veszélyt szimatol. Apuka, aki elkísérte, a "Majd én megmondom mi a tuti!" típus. Szerinte minden orvos hülye, minden nővér béna.
A másik anyuka egyedül érkezik gyermekével. Kínai... vagy valami olyasmi. (Én nem tudom megkülönböztetni a vietnámi, japán, kínai, thai, stb. embereket) Egyszóval ázsiai. A beteg egy 8 hónapos csecsemő, aki... iszonyatosan kövér. Olyan, mint egy mini szumó birkózó. Bevallom őszintén, először én is megdöbbentem. Aztán elindult bennem az előítélet-gyár. Magamban elítéltem az anyukát, aki biztosan alaposan félreneveli (legalábbis táplálkozás téren) gyermekét.
Telnek az unalmas kórházi órák... Neurotikusnak tűnő anyukához és gyermekéhez látogatók érkeznek. Öten bezsúfolják magukat a kicsi szobába. Mindenki rettenetesen sajnálja a beteg, hányós-fosós egy éves fiúcskát. Mellettük, kicsi kínai (vagy mi) anyuka próbál megfelelni a kórház követelményeinek. Mérlegeli gyermekét. (azóta megtudtam: 13 kg) Rárakja a mérlegre, gombot nyom, majd egy pillanatnyi tanácstalanság után leemeli. Majd újra elismétli a fenti cselekvéssort. És aztán még háromszor.
Figyelem az ablak mögül. Egy kicsi, törékeny kínai (vagy mi) asszonyka emelget egy óriás csecsemőt. Izzad és küszködik. (Azóta megtudtam, magyarul sem nagyon ért) A másik kis beteg családja szánakozó, lesajnáló mosollyal szájuk szegletében figyelik az asszony küzdelmét. Ami mellbe vágott, az a lenéző tekintet volt. Egy embertársuk küzd a mérleg és számára idegen nyelv nehézségeivel, miközben 13 kg-ot pakol ki-be egy mérlegbe.) Senki nem segít.
Megsajnáltam az asszonyt. Aztán az is eszembe jutott, hogy közel sem biztos, hogy nevelési hiba. Simán lehet hormonális rendellenesség. És ettől a pici kis defekttől ekkorára nőtt egy 8 hónapos csecsemő. Anyukának, akinek önmagában ez is elég nagy gondot jelenthet, meg kell küzdenie az állandó ítélettel, bírálattal. Miközben vagy hatodszor emeli le a mérlegről gyermekét, összeakad a tekintetünk. Együtt-éreztem vele. És rámosolyogtam. Biztatóan, olyan "Úgy is minden rendben lesz" mosollyal. Szívből jött. Úgy éreztem, ezt kell tennem.
Innentől kezdve mindig kereste a tekintetem. Sokszor összemosolyogtunk egy nap. És így minden rendben volt.
Aztán egyik nap, mikor már Szabolcs fiam is jól volt annyira, hogy az ágyából pipiskedve a szomszéd szobát kémlelje, a kínai (vagy mi) anyuka felemelte gyermekét, Szabolcs felé fordította. Gyerekek... elmondani nem tudom... a pufók arc felderül, sugárzott! Tényleg sugárzott! Szabolcs gyermeki hangján kacagott. Ennyi! Puff. Előítélet??? Hagyjuk már! Két gyerek között???? Ők csak a egymást látták. Úgy, ahogyan voltak. Mindkettő gurgulázóan kacagott. Nekem könnybe lábadt a szemem. A kínai asszony hálás tekintetét pedig sosem fogom elfelejteni!

Köszönöm!