November 17. a koraszülöttek világnapja. Reggel, munkába menet hallgattam a rádiót, ahol éppen erről beszéltek. Egy hölgy nyilatkozta (aki valamilyen alapítvány elnöke), hogy a koraszülött gyermekek szülei közösséget, egy nagy családot alkotnak. Mert lehet bármennyire is empatikus az a szülő, akinek a gyermeke időben, normál súlyra született, soha nem fogja megérteni, mit érzünk mi, amikor először veszik le lélegeztető gépről a gyermekünket. Igaza volt! Noha lélegeztető gépre nem volt szükségünk, sok mindenben megértem, átérzem miről beszélt. Ma erről szeretnék írni!

 A 34. hétre születtünk. Ez másfél hónappal jelent korábbit, mint a normál születési idő. Talán az volt az óriási szerencsénk, hogy néhány héttel a szülés előtt már kórházba került Zsóka. Görcsölt a hasa. Tüdőérlelő injekciókat kapott, mert az orvosunk is felkészült a legrosszabbra. Talán pont ezért születtek teljesen fejlett tüdővel a fiúk.
Mikor megszülettek, azonnal inkubátorba kerültek, és mentek a koraszülött osztályra. Zsóka a szülészeten próbálta kipihenni a fáradtságot. Három óránként járt le a koraszülött osztályra (egy emelettel lejjebb), hogy megetesse a fiúkat. Hiába a fáradtság, hiába fájdalom, már akkor nagyon hiányoztak neki a fiúk... Én napjában egyszer láthattam őket. Nagyon nehéz volt...
Aztán néhány nap múlva Zsóka is leköltözhetett hozzájuk.

Sosem felejtem el azt, amikor először voltam én is lent vele. A fiúk inkubátorban. Infúzió... a fejükbe kötve. Akkor megrendültem. Látva két csöpp gyereket, akiknek a fejéből tű áll ki. Gépek, folyamatos zaj, pittyegés, csipogás, ha valamiért nem érzékelt rendesen a kütyü, vagy tényleg baj volt, szirénázás... Elszorult a torkom... féltem.... Be lehetett nyúlni az inkubátorba, egy kis lyukon keresztül. Ott megsimogathattam őket. Nagyon nyitogatni nem lehetett, hogy az állandó hőmérséklet meglegyen bent. Mikor ettek, akkor foghattam csak kézbe őket. Emlékszem, egyik nap, mikor bementem, Máténak iszonyatosan el volt deformálódva a feje. Kiderült, hogy az infúziós tű kicsúszott, és a folyadék nem a vérébe került, hanem a bőre alatt gyűlt össze. A csontok még ilyenkor a gumihoz hasonlítanak, így elnyomta az egész koponyáját... Jeges kéz markolta a szívemet...
De az etetések igazán meghittek voltak... Csodaszép órák... Máté evett, én büfiztettem. Aztán Szabit is. Olyan boldog talán sosem voltam, mint ezekben a percekben. 
A látogatók ablakon keresztül nézhették meg a fiúkat. Bejönni csak a szülőknek lehetett, az apának csak pár órát naponta. Mindenki azt mondta, aki akkor megnézte a fiúkat: "Milyen kicsik!" Ezen mindig csodálkoztam. Ránéztem a fiúkra... Hiszen nem is kicsik! Olyan nagyok és erősek. Miért látom mindenkinek az arcán a megdöbbenést, mikor először látják meg őket.... Igaz egy kicsit kisebbek, mint más gyerek, de nem olyan vészes. Nem is olyan kicsik!
Valamelyik nap fényképeket nézegettem.... Nagyon kicsik voltak...
Gyakran körbejártam a koraszülött szobában. Néztem a többi gyereket. Volt olyan kislány, akit az anyja azóta nem látogatta, mióta megszületett. Volt olyan gyerek, aki már két hónapja itt volt, és még nem tudták, mikor mehet haza. Hihetetlen sorsok vannak. És az anyák - rosszul írtam - az ANYÁK ott vannak, ölelnek, szeretnek, sírnak, kétségbe esnek, imádkoznak, rettegnek, boldogok, rettegve boldogok, etetnek, fürdetnek, nevelnek... én oly sok mindent láttam abban a pár órában, míg bent lehettem. Éljük az életünket nap mint nap, és nem sejtjük, hogy tőlünk nem is olyan messze micsoda küzdelem zajlik. És a hétköznapi hősök, a hétköznapi szuperhősök megküzdenek mindennel!

Voltak orvosok, voltak nővérkék. Az orvosok napi kétszer vizitelnek, vészhelyzetben ott vannak, gyógyszert írnak fel, döntenek. (Mellette 600 oldalt kitöltenek különböző füzetekben, naplókban, beteglapokon, kórlapokon) A nővérek 0-24-ben a gyerekek mellett. Pelenkáznak, fürdetnek, etetnek, szúrnak, infúziót cserélnek, egyengetik a kezdő anyukák napjait, tanítanak, szeretnek, vigasztalnak.  Voltak kedvesek, és kevésbé kedvesek. A kevésbé kedves szerencsére csak egy darab volt (direkt írtam darabnak). Borzasztó, hogy mit tett Zsókával... Volt olyan látogatásom, hogy három órán keresztül csak sírt nekem, hogy hogy beszélt vele xy nővér, lecseszte, goromba volt, flegma.... Dühös voltam.... de majd a sors elrendezi... És voltak olyanok is, akiket nem érdekelt az apás látogatás ideje. Azt mondta: addig maradok, amíg szeretnék, vagy tudok. Mert a családnak együtt van a helye. Akik tanították Zsókát és engem, mit hogyan csináljunk. Akikkel együtt nevettünk, akik biztattak, akik dicsértek, akiknek ott dobogott a szíve, ahol kellett! Örökké hálás leszek nekik!!!

Nem voltunk sokat bent: 2 hetet. Más hónapokat. Szerencsések vagyunk... nagyon! Mégis, mikor esténként elnézem a fiúkat, gondolatban újra és újra köszönetet mondok azoknak, akik minket segítettek. 
Vannak sorsok... nem is akármilyenek. Koraszülöttek voltunk. Inkubátor, számtalan szúrás, fejbe, sarokba, vizsgálatok sokasága. Néha embertelennek tűnt. 

A hölgy azt mondta, mi egy nagy család vagyunk. Ha nem is így van teljes egészében, de tudom, mit érez az az anya, apa, akinek a gyermeke idejekorán érkezik.... Kitartás!
Biztatásképpen egy képet had mutassak! A kicsi ruha születésükkor is nagy volt. Kis madárijesztők voltak benne :) Most meg: