Azt hiszem egy kórház, világ a világunkban. Ha bekerülünk, megváltozik minden. Erős, karizmatikus egyéniségekből elesett, kiszolgáltatott emberekké válhatunk. Nem mi irányítunk. Nem mi határozzuk meg a napirendünket. Muszáj alkalmazkodni orvosokhoz, nővérekhez, szobatársakhoz. Igazából majdnem mindent elveszíthetünk, amik eddig voltunk. Majdnem...

Egy gyerekosztály még ennél is különlegesebb. Itt nem mi vagyunk a betegek. (Bár nem vagyunk kevésbé kiszolgáltatottak...) Itt a gyermekünk a beteg. Szintén feladunk mindent, de nem magunkért aggódunk. Otthon valaki bankigazgató, valaki kereskedő. Otthon valaki takarító, valaki mozdonyvezető, valaki pedagógus. Odahaza valaki cigány, valaki kínai, valaki arab, valaki magyar. Itt azonban mindössze egyetlen címke marad rajtunk: SZÜLŐ. Mi mindannyian, apák, anyák hirtelen sorstársakká válunk. Szülők vagyunk, és a gyermekeinkért aggódunk. Valahogy, egy gyerekosztályon, gyermekével fekvő szülőknél már nem is számít, ki milyen autóval érkezett, és mit hagyott otthon. Itt csak a gyerek számít. Persze vannak olyanok, akik itt is megpróbálják a számukra fontos, de valójában teljesen lényegtelen dolgokat, látszatokat fenntartani. A következő írásom nem róluk szól.

Mátéval utolsó előtti napunkat töltöttük a Szent László Kórház fertőző gyermekosztályán. Szabolcs már hazament Zsókával. Mátéka is jól volt, vártuk, hogy levegyék az infúzióról.

Éppen ebédeltünk. A menü: ízetlen tojásleves, fűszerezetlen töltött csirkecomb. (Bocsánat a szakácsoktól a kritikáért...) A nővérke toppant be a hangulatos, ámde családom másik fele nélkül üres kórtermünkbe. Sűrű elnézéskérések közepette megkért minket (MEGKÉRT!!! imádtam azt a nővérkét), hogy cseréljünk szobát egy nemrég érkezett családdal. Előző nap hozták be a gyereket. Hányás, hasmenés, mint a legtöbb kis betegnek az osztályon. Azonban a kislánynak rosszalkodni kezdett a veséje is. Mindenki attól félt, hogy egyszerűen le fog állni. A gyermek dagadt, vizesedett, dacára a rengeteg vízhajtónak, amit kapott. 9 hónapos volt.

A mi szobánk (csakazért sem fogom többet kórteremnek nevezni!) a folyosó közepén, pont a nővérpult előtt volt. A fent említett családnak már csak a folyosó végén, az utolsó gyógyszobában (mennyivel szebb... Istenem!!!) jutott hely. A nővérke még tízszer elnézést kért, hogy az utolsó, itt töltött napunkon ilyenekkel zaklat, de nagyon fontos lenne, hogy a kislányra sűrűn rá tudjon nézni. De ott a folyosó végén ez elég nehéz.

Természetesen megnyugtattam kedvenc nővérkénket, hogy cseppet sem vagyok mérges, és ez a kis költözés egy cseppet sem kellemetlen nekünk. (Azért bepróbálkoztam azzal, hogy igazából akár már most haza is mehetnénk, és akkor az biztosan nem lesz senkinek sem kellemetlen, de ebbe nem egyezett bele. ) Szóval költöztünk. Apuka kollégám jött segíteni. Mivel nekünk még mindig két gyereknyi cuccunk volt bent, ez nem is volt olyan egyszerű. Nővérke egy körben elvitt egy laptopot (azért nekünk is jár némi kikapcsolódás, még a kórházban is :D) egy nagy sporttáskát a mi ruháinkkal. Én vittem két bazi szatyrot bögrékkel, tányérokkal kajával, ruhákkal, miegymással (a franc tudja mi volt még benne, de dögnehéz volt). Apuka kollégám pokrócokkal, párnákkal, játékokkal megrakott táskát cipelt. a második körben hármasban áttoltuk Mátét ágyastul. Apuka csendesen köszönetet mondott. 

Délután, az erkélyen találkoztam vele. Máté aludt, én dohányozni mentem. Ő már füstölt. Kérdeztem, hogy hogy van a kicsi lány. Elmosolyodott, őszinte örömmel, reménnyel telve: Ma már egyszer mosolygott is! - mondta. Szemében szomorú öröm. Meglapogattam a vállát, és mentem a szobánkba, mert Máté felsírt. 

Nemsokára újra találkoztunk. A fiamról levették az infúziót, és 4 nap után végre levegőzhettünk. Ölemben tartottam, mert a lábában még benne volt a branül, nem állhatott talpra. Apuka kollégám is sétálgatott. Elbeszélgettünk. Mondta, hogy rájöttek mi a baja a kislányának. Egy nagyon ritka vesebetegsége van. 10000 emberből egynek van ilyen. Még tanakodnak az orvosok, mi legyen. Mátéval is nagyon megtalálta a hangot. Játszott vele, pacsit adtak egymásnak, és puszikat küldtek. Néztem a férfit. Nálam talán idősebb, első gyerek neki is. Folyamatos aggódás a picikéért, mégis felhőtlenül játszik egy számára idegen ember fiával, és őszintén örül, hogy mi már meggyógyultunk, és másnap mehetünk haza.  Egyszer csak azt mondja Máténak, miközben lemutat az erkélyről a parkolóba: - Látod azt az autót? (Egy luxus lakóautó volt. Olyan, amelyiknek az ára egy lakáséval vetekszik.) - Ha jó leszel - folytatta - holnap megmutatom, milyen belülről.

-A tiéd? - kérdeztem meglepetten. Már tegnap is felfigyeltem rá. Mondtam is Zsókának, milyen jó lenne, ha nekünk is lenne egy ilyen.

Elmesélte, hogy mielőtt rosszul lett a kislányuk, éppen nyaralni indultak. Egy kisebb európai körutazást terveztek.

Most itt parkolnak a Szent László kórházban. De legalább neki is van helye, ahol lehajthatja a fejét. És közel van a családjához. Mondta mindezt nevetve, mérhetetlen szomorúsággal a szemében...

Máté nem nézhette meg másnap, milyen egy lakóautó belseje. Mentővel vitték át a kislányt a SOTE-ra, ahol egy vesespecialista már várta. A lakóautó maradt. Mert egy apának a lánya mellett a helye!

Hogy miért érintett mélyen ez az eset? Van, aki megteheti, hogy minden nap étteremben ebédeljen. Vásárolhat lakóautót. Családostul bejárhatja Európát. Valaki havonta egy gyrost megengedhet magának, és máris kirúgott a hámból. De a kórházban mindketten csak apák. És mindkét gyerek ugyanúgy sír, ha megszúrják őket. És mindkét apa ugyanúgy sír a gyerekével. És az egyik megteheti, hogy kórházon belül 400 Ft-ot fizessen a parkolásért óránként (azért ez is megérne egy misét), a másik a 175 Ft-ot is sokallja a kórház előtt. De itt bent ezek már nem számítanak! Apák vagyunk. Szülők. És csak egyetlen dolog számít: meggyógyuljon a gyermekünk!

Remélem jobban vagy már, Édesapád Kicsi Hercegnője!