Ne haragudjatok! Megint elmaradtam. Pedig annyi témám, annyi írnivalóm van. Mégis elmaradtam... Nem keresek kifogásokat, nem magyarázkodom, de két gyerek, esküvői előkészületek, stb. :D
A legutóbbi, élénken bennem élő élmény az esküvő. Erről írnék most, átugorva egy csomó dolgot, amit előtte meg kellett volna írnom. :D

Aki engem ismer, az ismer. Tudja, hogy sosem akartam nagy esküvőt. Nem vágytam csinnadrattára, csillogásra, fényre,cirkuszra. Én a meghitt dolgokat szeretem. Épp ezért volt nekem nehéz dió ez az egész. A Páromnak, Zsókának ez volt minden álma. És csak ezért mentem bele. Utólagosan is elnézést kérek, hogy a szervezésben sokszor nem teljes mellszélességgel vetettem bele magam, de az oka az imént említett dolog volt. A végeredmény azonban felülmúlta minden elképzelésemet. :)

Az életem a tanítóm! Ez a blogom címe, ez az életfilozófiám. És most megint bizonyított. Annyi pozitív élményt kaptam, hogy évekig töltődhetek belőle. :) Sokszor azt veszem észre napközben, vagy este, hogy az esküvőn történteket, mint valami filmtekercset, újra és újra levetítem magamnak.

A szervezés bizony nagy dolog. És minden tiszteletem azoké, akik a legnagyobb részt vállalták ebben az egészben: Kisanyám, Kicsim, Anyukám, Apukám, Juliska néni, Évi, Árpi, (bocsánat, ha valakit kihagytam!) Én valahol a végén vagyok, de a dekoros hölgy megnyugtatott: "sok vőlegény még csak el sem megy a megbeszélésekre." Én ott voltam! :D

Nem szeretném leírni, mi történt, mi után, ki, mit mondott, milyen színű volt... Én most csak az érzéseimről szeretnék beszélni.
Nem kívánom senkinek az előtte való két napot. Különösen az előtte való három órát. Pokoli volt! Még annál is rosszabb. Onnan kezdett megnyugodni minden, mikor megérkezett a vőfély. Nos... a jelenléte megnyugtatott. És most ki is térnék rá egy kicsit. Mer egész egyszerűen elvarázsolt. Már az előzetes találkozások alkalmával is nagyon szimpatikus volt. Igazából a mondhatni harmatgyenge szervezési kedvemet jelentősen megdobta. Mert úgy állt hozzá, mert az volt, aki. Az esküvőn pedig valóban a jobb kezünk volt. Sőt... annál is több. Én szeretek a dolgok mögé látni. És amit láttam, tetszett. Szerintem simán lehetnénk jó barátok! Persze ehhez sok minden kell. De én most ezt érzem. Ki tudja... talán összehozza az élet! Egy szó, mint száz: Zsolti! Köszönöm!!! (Aki jó vőfélyt szeretne, üzenetben jelentkezzen! Megadom az elérhetőséget.)

Szóval megjelent, és megnyugodtam. Tudtam, innentől megy minden a maga útján. Többször is megríkatott... Azzal, amit mondott, és azzal, amit éreztem. A búcsú a szülőktől kemény volt! Nem voltam "könnyű" gyermek a családban. Azt hiszem a kamaszkor egyaránt pokolian nehéz volt nekem is, szüleimnek is. Inkább a szüleimnek. :D De elképesztően hálás vagyok nekik azért, amit adtak. Az útravaló, a hamuba sült pogácsa, azt hiszem gazdagabb ajándék, mint amire bármikor is számítottam volna. Megtanítottak élni, érezni, együtt érezni.... Gazdag vagyok... a szüleim által! Akkor, ott, minden egyes könnycseppem egy-egy köszönömöt jelentett! 

Elindult a menet. Gyalogoltunk, nem keveset. Ing, mellény zakó, a gatya is leszakadt rólam. :D És itt most kitérnék Öcsémre. Mert, mint násznagy, ő gyalogolt előttem. Mellette a vőfély. Néztem Öcsémet. Kihúzta magát, egyenes derékkal, büszkén vezette a menetet, mellette a kisfia, fogta a kezét. A másik fia az én kezemet. Megérdemlem én mindezt??? Olyan büszke voltam rá... 
A menet haladt, a zenekar húzta, Izzadtunk, de magam mögé nézve, látva a családot, látva a barátokat, már semmi nem számított.

Megérkeztünk a célhoz. Párom családi házához... Sokszor voltam már itt, de most másnak tűnt. Két pálinkát ittam, hogy egy kicsit lazuljak. :D A percek ólomlábakon jártak... És mikor megjelent Ő... Hazudnék, ha azt mondanám, most először láttam menyasszonyi ruhában, mert előző nap fotóztunk... de annyira gyönyörű volt... És mikor búcsúzott szüleitől... azok az apró könnycseppek annyira széppé tették... Ott állt, gyönyörűen, és én csak néztem... csak néztem... Mert vannak gondok, problémák a hétköznapokban, de ez ott semmit sem számított. Mert ott csak mi számítottunk... Ő és én... Egy romantikus fasz vagyok! (bocsánat!) Kellett volna még egy pálinka! :D

Újabb menetelés... hosszabb mint az előző :D Meleg, melegebb, mint az előző. :D

A szertartás... festői környezet a Kőrös parton. De ami igazán megindító volt: az anyakönyvvezető. Nem tudom, hány esküvőt tudhat a háta mögött, de most úgy tűnt, izgul. És ez különösen jól esett. Persze ez nem nekem szólt, Zsókának. Mert ismerte. Találkoztunk egyszer, mikor fát ültettünk a fiúknak. Úgy éreztem, neki is fontos ez a nap, ez az alkalom... Meghatódtam ettől...

Aztán a buli... a Lakodalom! Nagyon régen éreztem ilyen jól magam... És amit különösen jó volt látni, hogy mindenki jól érzi magát. Tánc, nevetés, elégedett tekintetek.

Voltak, akik hiányoztak... voltak, akik nagyon hiányoztak. Itt lett volna a helyük mellettem, mellettünk, velem, velünk... De az élet fura dolgokat produkál... és én nem haragszom senkire... csak hiányoztak....

A házasság szövetség! Szövetséget kötöttünk! Hogy együtt éljük le az életünket! Hogy jóban-rosszban összetartunk! Ezek csak szavak... de sokszor volt olyan este, mikor nem tudtam aludni (mert én éjszakai bagoly vagyok, Zsóka hajnali pacsirta - képzeljétek el, milyen nehéz így megszervezni az életünket :D :D :D) és végignéztem a családomon... Figyeltem, ahogy Zsóka szuszog mellettem... aztán hosszú perceken keresztül álltam a fiúk ágya fölött... néztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasuk... Azt hiszem, nem tudnám elképzelni az életemet nélkülük... Szeretlek titeket!!!!

Köszönöm mindenkinek, aki ott volt! Mindannyiótok jelenléte elképesztően sokat jelent.... sokkal többet, mintsem azt gondolnátok!

Boldog vagyok! :)